isten képmására.

anyám már megint a jóban rosszbant nézte és valahogy nem fért a fejembe, hogy hogyan képes létezni egy olyan emberi közösség, amiben a tagoknak dolgozni kéne, kollegák, főnökök és beosztottak, de mindenki mindenkit megdugott már.
ilyenkor a forintra asszociálok, sokat gyártasz, fedezet nélkül, akkor elértéktelenedik.
a túlzsúfoltság súlytalan érzelmei.

nem volt mit reszelni a bolognaira. csak ténferegtem a konyhában, tettem vettem, kerestem a nemlétező trappista sajtot.
mindig megunom, ha nem találok valamit. kár, hogy a sajtra nem lehet rácsörögni.
lezseren benyúltam a melkasomba és kiszedtem a szívet, hólyagos volt meg minden. alig lüktetett már, hegek és fröcsögő erek, itt-ott megfeketedés.
a balkezembe meg a reszelőt. anyám odaszólt, mikor Pongrácz Péter épp a műtőben szerencsétlenkedett (talán pont egy szívműtéten), hogy ne azzal a felével reszelj kislányom, azzal a citromot szoktam.

bocs, nem akartam.

ha most komolyan arról van szó, hogy mi isten képmásai vagyunk... hogy osama bin laden, meg hitler, meg én. akkor milyen lehet isten?

rászórtam a bolognaira. az égetett részeket egy picit éreztem, nem pontosan passzolt az ízvilággal. Gordon Ramsay biztos megfeddne. a pokol konyhája.

de azonkívül semmit. se íze, se bűze.
nincs.
nem vagyok.

mámoros meghalál

amint ráültek a hintákra, a nyikorgásban benne volt a rozsda zenélése.
a szúette faülésbe, és bús korrodálódottságba ágyazódtak az emlékek. meg a hintát tartó láncba. az összes történet, amióta ismerik egymást 15 évvel ezelettről oda-meg vissza. azokból az időkből mikor csak barátok voltak.
két, végtelenül szomorú barna szempár, egy hosszú szőke és vállig érő vörös lobonc.
két, két hosszú comb, egy vékonyabb és egy dúsabb ajakpár.
juli ujjai bele-belegabalyodtak zsani terebélyes szőkeségébe. a londonban töltött évek alatt a nyelvére forrott a kiejtés julinak, britesen beszélte már a magyart. és így mondta, hogy szeretlek zsani, szeretem a hajad. és visszajöttem. ne sírj zsani, itt vagyok újra, és olyan gyönyörű vagy, még gyönyörűbb, mint mikor két éve elhagytalak. együtt fogunk élni és minden tökéletes lesz. pénzünk is lesz, megteremtettem mindent, ami ehhez kell. nem érdekel, hogy az anyám, az apám, és a te anyád, meg a te apád mit gondolnak erről.

zsani a két év alatt végig csendben volt. szavak nélkül is lehet élni, ez volt az egyik olajfestményének címe. ezután már csak egyszer festett. juli, gyere haza.
de juli nem jött. még jó sokáig nem. hitt abban, hogy az idő, a messzeség meg a nyugat olyanok, mint a fájdalomcsillapító. felírja az orvos, csak ki kell váltani. hogy majd ő kiirtja magából ezt a bűnös viszonyt.
nem lehetek egy mocskos buzi.
hangzott el sokszor. és zsani csak tűrte, tűrte. és mikor juli csókra vágyott, akkor zsani odatartotta az arcát. mikor juli pofont akart adni, akkor zsani odatartotta az arcát.
nem lehetek egy mocskos buzi.

zsani, az isten áldjon meg, kellesz nekem. minden érintésedre emlékszem, abból az őszi éjjelből, olyan volt, ahogy az ujjperceid helyezted a bőrömre, mintha minden ilyen pontszerű pillanat egy mámoros meghalál lenne.

zsani, hazajöttem hozzád, és elhagysz? most? mikor anyámnak is megmondtam, mikor készen állok rá? zsani, ne sírj. olyan szép vagy. én akarok mocskos buzi lenni. veled.

juli, legalább az emlékeket hagyd meg nekem. menj el kérlek, hintázni akarok.