Yoko Ono Pellérden

Csak hólyagos talpak. Ennyi maradt a tegnap estéből. Halvány emlékek, táncmulatság. Visítottam, olyasmiket hallok, hogy hej. Meg hop. Csuhajla. A kezem és lábam emlékszem olyan sebesen mozgott, hogy a levegőben látszik valami hússzínű elmosódás. De a többi dolgot foltokban látom. Kivel táncoltam? Álarcok, maszkok, de nincs farsang. Esik az eső, még sincs sár. Egyébként senki nem tud táncolni. Felkérnek, pirulás, alig vártad, mégis szabadkozol, fogalmad sincs, hogy kell az ilyet, de már tápászkodsz fel, a szoknyádat kisimítod, erősebben ver a szíved. Irányítani engeded magad, pedig amúgy egy diktátor vagy. Finoman elengeded,  rábízod magad. Teljes valódat. Pedig ahogy mondtad már, te megmondtad, mert mindig megmondtad, hogy bizony te ezt nem hagyod, te a biciklidet sem bízod senkire. Egy pillanatra kétségbe esel, úúú jaj, mit tesz veled, megváltoztat, vagy csak te mutatod másnak magad? Vitorlázz némán, át a réteken túl a sóson, túl az édesen. Fehér terítőre folyik a vörösbor, valamit hallottál, hogy jelent valamit, de igazából azt sem tudod eldönteni, hogy babonás vagy-e. Péntek 13, fekete macska, kéményseprő, szerencsehozó malac, összetört tükör, csiribú csiribá, abrakadabra. Csalódtál a mágiában, nem vettek fel a Roxfortba. Hiába üldögéltél a postaládánál és nézegetted az állatkertben a baglyokat. Tudtad a varázsigéket, nemcsak az elközhelyesült vingardium leviosat. Mugli vagy. Kiugrasz az ablakon, az óvodában, seprűt magad alá téve, hátha beválik nálad az, ami Neville-nél is. Hát nem. Horzsolás, bömbölés, kifut az óvónéni, rákiáltasz hadonászva a fakanállal: petrificus totalus. Újabb csalódás. Azt mondja hátra köti a sarkad. Rakétákat lő a telihold, s te valahogy nem találod a helyed. Oda visz a dadushoz, rosszallóan csóválja a fejét, pedig róla azt hitted, hogy más, hogy legalább olyan, mint mondjuk Aberforth-t. Hát persze nem elég nekik, hogy most ért a felismerés, hogy sosem fogsz Mirtle mosdójában járni, enni a Bogoly Berti-féle Mindenízű Drazséból, vagy elkapni a cikeszt, és ezzel erre a stílustalan bólyi általánosra vagy ítéltetve. Büntetést kapsz. ... maradj otthon, nézzél tv-t, tök sötét vonatokat mutat minden csatorna... Nem mentél el a búcsúkoncertre. Végül is mindegy is, tudtam, hogy nem is jössz... Rázd a fejed, hátha kirepül az agyevő bogár. Majd el is felejtettem. Yoko Onoval álmodtam. Fagyiztunk, a Széchenyi téren. (Mintha egyszer említette volna valaki, hogy Pécs Magyarország Liverpoolja) Azt mondta, hogy nem miatta oszlott fel a Beatles. Sztracsatellát ettem és azt mondtam elhiszem. Utálom a sztracsatellát. Aztán azt mondta, hogy gyönyörű ez a kulturális főváros. Válaszoltam, hogy ez már nem az. 2010-ben volt. Vitába szállt velem. Fejemhez vágta, hogy neki senki sem hisz el semmit. Levágta a földre a fagyiját és felszállt a pellérdi buszra. Jól van. Jó nagy farkú négerekkel állni a szélben.

sok mindent megértettem.. a Tejút egy jó nagy homály

Megújult a blogger. Ilyenkor mindig megijedek, zavarodottan kattintgatok. Cselekedj és aztán gondolkodj. Nem tetszik az új külső. Eddig azt hittem, hogy nyitott vagyok a változásokra. Tán, öregszem? Most úgy teszek, mintha iszonyú lényeges lenne ez az új felület és bátran lehetne róla-felette-miatta filozofálgatni. Persze ez butaság. Kicsit édeskés szó a butaság. Talán a buta emberek édesek. Az okosak meg savanyúak. A még okosabbak keserűek. Akik okosnak hiszik magukat, azok sósak. Az íztelenekről szó se essék. Egyébként tényleg. A butaság addig a pontjáig míg nem lesz elviselhetetlen és irritáló, addig bájos is tud lenni. Hangos a zene és hideg van. Takaró a hátamon. Felkelnék és táncolnék, a vázát is leverném. Könnyű átvenni a ritmust, most valahogy ráérzek, a billentyűk kattogása és a dal összhangban van. S így a gondolatok is, melyek az ujjaknak a parancsolnak. Látom a lábam, ahogy kirúgom magam alól a szőnyeget. Illetve képzelem. Mert hát nem keltem fel. Itt ülök. Nézek és írok. És hogy ritmusra, most az is mindegy. Csak szeretnék táncolni. Szeretnék elmenni. Szeretnék megújulni. Szeretnék nemtörődni. De csak ülök, maradok, és törődök. Egyébként azt éneklik, hogy Stux maga vérbeli párizsi lett. Hatodszor indítom újra. Hacsak meghallom a város nevét, vagy egy ázott papírra firkantva megpillantom, máris leterítenek az emlékek, tarkón vág egy szívlapát. Más állapot, képek, hangok, fények, illúziók, füst. A lehető legborzasztóbb dolog az, hogy odamentem és nem maradtam ott. Más dolog verset mondani a szabadságról, meg megélni azt. Akár élvezetes is lehet olvasni emberekről, akik meg merték tenni, de olyanná válni... nehéz. Biztos, hogy igazad volt, mikor azt állítottad, hogy csak úgy a levegőbe beszélek, de képtelen lennék megtenni. Borsófőzelék és valami húsillatú panírjelmezes dolog. Ha nem választok az is egy választás. Dagonyázni a maradékban, rég elfeledett jelszavakat skandálni, sírni afelett, amit mindenki elfeledett. Pff, nem szeretek rímeket faragni. Egyedül vagyok itthon. Mondjuk erről is én tehetek. A kutya ugat. A tyúk szarik.

helló, jó napot, szervusz, szia, tótojom

Tárgyat kérdeznek, gyorsan kell válaszolni. Különben meghalsz. Azt mondom sajt. A másik asztalt mondott. Meghaltam. Jobb is ez így... Lebegni a valóságban, mosolyogni, játsszuk el, hogy van pokol. A halottról vagy jót, vagy semmit. Szoknyában vagyok, nyitva van a hajam nem mintha ez változtatna bármin is, de jó érzés azért, hogy nem futónadrágot húztam. A pékség előtt kinn egy tábla, krétával felírva a kínálat. Pizzás táska, sajtos roló, túrós batyu. Hát jól van, egyszer terveztetek magamnak egy pizzaszelet formájú-mintázatú táskát. A rolómat bekenem a sajttal. A túrós batyu nem olyan vicces, tök természetesen kérik az eladótól. Kérek egy túrós batyut. Közhely. Bár a zsemle még inkább. Elmondom a verset, remeg a lában, olyan furcsa ez, miért izgul az ember? Aztán félek, szabályosan rettegek, Radnóti beszél belőlem, érzem a tarkómon én is a fegyvercső nyomódását, gyorsítok, hogy végigmondhassam, nem véd meg engem, sem emlék, sem varázslat. Várom a lövést, szinte látom a halál szépségét, illata van... De nem lőnek, hát persze, egyszer már meghaltam, azt mondtam sajt. Valahogy nem vagyok vidám, hogy képtelen vagyok kétszer megdögleni. Gombóc a torkomon, katarzis, kiráz a hideg, de verítékezem: van egy vékony átmenet közvetlenül a boldogság és a rettegés között. Számít az, hogy ki vagy, vagy csak az, hogy mit tettél? Valaki azt mondta, hogy nem hisz a szerelemben. Én nem hiszek a deltoidban. A grafit átszakítja a papírt, csak annyit látok, hogy papírsárkányt rajzoltam, kell neki madzag is meg masni. Ki is színezném, de nincsenek ép színes ceruzáim, menthetetlenül megrágom őket. Belőlem élnek a ceruzagyárak. Ellopták a telefonom, elindult a kezem, de félúton megtántorodott: már nincs mit lehalkítani a moziban. (Vissza a popcornhoz, kiömlik a fele már a reklámnál. Mi lesz itt?) Nem kell kinyomni senkit, ha magányra vágyom, csevegés helyett. Egyébként lehet, hogy csak elhagytam és nem lopták el. De ha azt mondom ellopták, akkor azt hiszik nem én tehetek róla, banditák voltak, símaszk, kellett a zöld lg-m. Klárának hívták. Benne a számok, az sms-ek. Jókor tűnt el, a legtöbbjére, azt hiszem már nincs szükségem. Meggyorsítottak egy egyébként, kínzóan lassan végbemenő búcsúfolyamatot. Nem hívhatom, nem emlékszem a számára, ő sem fog keresni, magától sosem jött ez össze.  facebookot gyűlöli. Amit talán meg is lehetne érteni. De most nincs hozzá kedvem.
Mit parancsol?
Nem parancsolok.
Mit hozhatok?
Mit akar hozni?
Nem szomjas?
Hozzon egy vajsört.
Az nincs.
Akkor minek kérdezte?
Ünnepélyesen fogadom, hogy nem leszek többé szerelmes.

egy gerezdet ért.

Vége?
Igen, vége...
Gyűlölöd?
Nem... Vagyis nem hiszem.
Sírtál?
Sosem sírok.
Mennyi csokit ettél?
Csak egy gerezdet.
Különös. Ugye nem fogyókúrázol?
Nem.
És egész biztos, hogy csak ennyit ért? Legutóbb két üveg nutella és 3 tábla milka is...
Nem kívántam többet.
Szóval, nem lesz folytatás.
Nem, ahhoz legalább fél tábla kellett volna.

nem várom meg

Nem várom meg, míg megkomponálod, majd levezényled requiememet. Ezt eldöntöttem. Egyébként tehetséges vagy. Kizártnak tartom, hogy akár csak egy hang sípolva szólna, vagy, hogy a ritmus nem illene tökéletesen a dallamhoz. Az előkészületeid is eddig hibátlanok. Lassú vagy, de precíz. Hatékony. És persze nem egyedül dolgozol, kiképeztél egy hatalmas team-et. Hűek hozzád. Az más kérdés, hogy ők hozzám tartoztak. Függetlenül attól, hogy elismerem zsenialitásod, talán sportszerűtlen, a módja annak, ahogy dolgozol. Most azt gondolod, hogy ezt biztos azért mondom, mert képtelen vagyok elviselni, hogy a zeneszerző versenyben te állsz nyerésre. Én tulajdonképpen nem akartam volna indulni ezen a versenyen, legalábbis, ha tudtam volna, hogy ez lesz belőle. Eleinte jó mókának tűnt, de így már veszélyesebb sokkal, hogy a boldogság, a barátok, a becsület múlik rajta.
Békejobbot sem nyújtok, túl sok minden történt, mi már sosem fogjuk elviselni egymást. Egyszerűen csak kiszállok a versenyből. Gondold azt, hogy te nyertél. Mostantól nem ismerjük egymást. Majd más érdeklődési kör után nézek, hagyom a zenét... Nem is ez a probléma. A csapatod. Akik, mit sem sejtenek az igazságról. Hát most már mindegy, te nyertél, szóval... Ha veled akarnak menni, hát menjenek.
Pedig, volt, hogy ihletem volt.