többistenhit

Janus. Rajz óra. Házi feladat. Montázs. Végre valami elkészíthető. Múltkor a bevásárló szatyor tervezésnél az volt az érzésem, hogy még azon bizonyos boltkóros ismerőseimnek is elmenne a kedvük a vásárolgatástól, mikor megnézték a munkám. De ez most más. Egy közös pontot, valami igaznak tűnő, izgalmasan megfogalmazott gondolatot kell keresni, és az alapján egy színes papírra (esetünkben barack) felhelyezni képeket, kicsit takarva, kicsit látszani hagyva egymást. Zsúfoltan, rendetlenséget, káoszt mímelve, mert ezt így szokás, és egyébként is a felforduláshoz sokkal több érzelmi szál fűz, mint a rendhez. A legnagyobb kihívás a ragasztó igényes használata és az ollóval az általam meghatározott képzeletbeli vonal mentén való vágás. A képek kiválasztása és a mottó keresése, sokkalta élvezetesebb és könnyebb feladat. (Tipikus esete a sok ötletem van és ennek felét meg nem valósítom helyzetnek) Megpróbáltam összeállítani egy istentablót. Olyan 20-21. századi formában, általam "olimposzi jellemeknek" tartott személyekből, akikre már-már áhítattal tekintek. Olyan emberekre kell gondolni, akiket bárki ismerhet, mert alkotó munkájukban, gyakorlatilag megjelenítették, egyéni módon a világmindenséget, illetve annál egy kicsit többet. Erre a montázsra igazán jó érzés időt áldozni, amolyan csekély hódolat előttük, akikből páran már meg is haltak, és sosem tudnám azt visszaadni nekik, amivel engem gazdagítottak. Nyilván hiányoznak páran a tablóról, de jó így együtt látni őket. Köszi nektek. De tényleg. Tudom, hogy ez nem jelent szinte semmit, de azért mégis...

Janne Teller: Semmi

Egy estés könyv. Amilyen rövid maga az olvasás folyamata, olyan hosszú az emésztés, a mardosó, savanykás utóhatás, az "írói-beléd-rúgás" fájlalása. Már az első-néhány oldalnál tudtam, hogy merésznek kell lennem ahhoz, hogy képes legyek tovább olvasni, benne volt a sorokban, hogy ez majd kizökkenti az olvasó, szürke, olykor silány életét és majd nagyon fog zavarni a kérdés, amit fel fog számomra tenni az író/a könyv. Nem voltam biztos benne, hogy ki akarok zökkenni, hogy mostanság vagyok-e olyan állapotban, hogy a zökkenésből épülés legyen, ne pedig bukás. De, persze, mint mindig, győzött a kíváncsiság. És ettől kifejezetten boldog vagyok.
"– Ha nyolcvanéves korotokig éltek, akkor addigra már harminc évet végigaludtatok, jó kilenc évig jártatok iskolába és írtatok leckét, és majd' tizennégy évet töltöttetek munkával. Mivel már hat éve elment a kisgyerekkorra és a játékra, s mivel még tizenkét évre lesz szükség ahhoz, hogy takarítsatok, főzzetek és gyereket neveljetek, legfeljebb kilenc évetek marad arra, hogy éljetek is."
Nem szeretném azt a kijelentést tenni, hogy a könyv ráébresztett arra, hogy mi az, amit már lehet valaminek nevezni és mi az, ami semmi. Mert tulajdonképpen nem is ez történt. Egyszerűen csak elolvastam, reggel könnyes szemmel mentem be a suliba, és dübörögtek belül az érzéseim, mert eszméletlenül fájt, hogy Pierre Anthonnak (a főszereplő fiú), hogyha teljesen nem is, de részben igaza van. Például, ami a látszatot illeti. 
"-Miért tesz mindenki úgy, mintha minden, ami nem fontos, nagyon fontos lenne, miközben baromira el vannak foglalva azzal, hogy úgy csináljanak, mintha a valóban fontos dolgok egyáltalán nem lennének fontosak?"
Hát végül is nem erről van szó? Üldözünk valamit, amiről csak mi szépen elhisszük, hogy Valami, megegyezéssel elneveztük Valaminek, felruháztuk tulajdonságokkal, de mélyen tisztában vagyunk vele, hogy ez bizony nem több a Semminél, csak erről hallgatunk, mert kényelmesebb így élni? Nem, nem erről van szó. Legalábbis szívből remélem. Ilyen szempontból veszélyes könyv. Kételyt ébreszt, amit le kell győzni.
 "– Azért járunk iskolába, hogy utána dolgozhassunk, és azért dolgozunk, hogy utána szabadságra mehessünk. De akkor miért nem kezdjük rögtön a szabadsággal? – kiabálta, s egy szilvamagot köpött felénk."
Mindenesetre a cselekmény nem szeretném részletezni, rövid, velős, nagyot ütős, elveket szétsöprős, új képet festős, törős, ragasztós, rombolós, helyreállítós. Jócskán üzen a tény, hogy eleinte betiltották Dániában, majd kötelező olvasmány lett.

"– Minden mindegy! – harsogta egyik nap. – Mert minden csak azért kezdődik el, hogy egyszer véget érjen. Születésetek pillanatában haldokolni kezdtek. És így van ez mindennel."

Mi számít, mi nem, mi valami, és mi semmi, és ki vagyok én, és ki vagy te, és számít-e az, hogy mi ketten együtt mik vagyunk? Vagyunk-e egyáltalán valakik, ha összeérünk? És, ha külön-külön senkik vagyunk, együtt lehetünk-e még "nem-senkik". És egy senki alkothat- egy "nem-semmit"?

"A csimpánz agya és DNS-e majdnem ugyanolyan, mint a miénk - rikácsolta tegnap, miközben himbálódzott a szilvafa ágán. - Embernek lenni, tényleg nem nagy szám. - Ma reggel, meg azt mondta: - Hatmilliárd ember él a Földön. Ez is sok, de 2025-re már nyolc és fél milliárdan leszünk. A legtöbb, amit a világ jövőjéért tehetünk, az az, ha meghalunk."

a ketchup hatalom

A melegszendvics illatot nem mondanám ínycsiklandozónak, de nem is fojtogat fülledten. Két percig tartó, álfeszültség, kiborító döntéshelyzet: szalámis, vagy húskrémes. Bevett ceremónia ez a dilemmázás, de már az elején tudom, hogy mi lesz a vége. Fél pillanatra nem figyelek, gondolataim elúsznak a térből, s máris hátrébb állok a sorban, mint eredetileg. Öblös, olyan tizenegyedikes-fiú-féle-nevetés. Ezredszerre hallott poénok: a kaját újságpapírban adják. Fellöknek. Kiömlik egy fél literes, forró tea. Anarchia. Csak repkednek az szitkok. Katasztrófaelhárítás, érkezik a felmosófa. Lassan nyugodnak a kedélyek. Újabb pocsékabbnál, pocsékabb viccek, irodalomlecke felmondása a másiknak. Az nem is Balassi strófa. De nem szólok. Pöckölik a vállam. Igen, veszek neked colát. Igen, igen, milkát is, ja, hogy perec is lesz? Nem gond. Sorra kerülök?! Nyert a húskrémes. Kifelé igyekszem. Amit büfés küzdelmei fontos tanulságként levonhat az ember: a ketchup hatalom. Kifelé igyekszem, kaján vigyor az arcomon és oldalra húzódnak el az emberek. Utat adnak. A ketchup a hatalom...

try again (rádiójáték)

Amint beléptem a szobába elsüppedtem a nyugalom érzésében. A repedezett falú bögre felett még lustán csavaródott a gőz. A tömény, fejfájdító fahéjillatú füstölő, pedig még nem égett le és ami a legfontosabb: a díszes homokóra még nem pergett le. Nem késtem. És ami a legironikusabb, hogy a kifejezés minden értelmében: utolértem önmagam. Lehuppantam a kissé foszladozó fotelbe és körültekintettem. Furcsán nyitogattam tenyereim és játszadoztam ujjaimmal, mintha most ért volna a felismerés, hogy ura lettem saját testemnek. Csodálattal tekintettem porcikáimra, amelyek ugyan nem lényegültek át, de azóta, hogy beléptem a szobába, már egy másik személyiséget tartogattak magukban. Az iratok a bögre mellett feküdtek a dohányzóasztalon. Ugyan tudtam, hogy mit tartalmaznak, az új nevem, a vadi újan kapott születési helyem és dátumom, és még minden nélkülözhetetlen információt, ami ahhoz kell, hogy tényleg képes legyek felhasználni arra ezt a második esélyt, amire való. Lerúgtam cipőm, felszökkentem és lehalásztam a polc tetején heverő naplót. Vanda szólt nekem, hogy ott találom. Bőrkötéses; finom tapintás; karakteres, valódi bőr illat. Ódzkodtam, hogy beleolvassak, és szorongató érzés volt, hogy egy füzetnyi vastagságú írásból kell megismernem "önmagam". Fodor Vanda naplója. Dőlt, vékony betűk, nőies, csipkeszerű írás. De csak pár sort kellett elolvasnom, s máris felfigyeltem rá, hogy a finom külalak, szinte már-már rajzolt betűk ellentétben állnak, a puritán, nyers, mondhatni közönséges tartalommal. Hirtelen csaptam be a könyvecskét. Hát hiszen ezt a történetet nem írhatom tovább. Nem így írok. Semmilyen tekintetben. Kétségbeesésemben elhatároztam, hogy meg kell semmisítenem a naplót. És egyébként is. A naplóírás eredendően arra szolgál, hogy őszintén kipakoljuk lelkünk bomlástermékeit. És hát hiába, ha tetszik, ha nem én már nem mondhattam se szóban igaz mondatot, se nem adhattam írásban. A lehető legegyszerűbb kérdésre, arra, hogy mi a neved: arra is csak elnyököghettem az ajándékba kapott megszólítást. Élhettem az ajándékba kapott életem, és úgy véltem mindenki, bárgyú vigyorral elhiszi majd, hogy ez a valóság, hisz ennél stabilabb, tökéletesebb hazugságot senki nem eszelt ki még. A homokóra lepergett. Nem úszott el se felettem, se alattam az idő. Kivételesen együtt úsztunk. Hivatalosan is kezdetét vette, a második életem. Még hogy nincs olyan, hogy új játék... Kinek nincs? Az egésszel pusztán annyi a probléma, hogy az a belül facsaró, talán gáz halmazállapotú anyag, amit az egyszerű ember lelkiismeretnek nevez, átitatja, bénítja, mérgezi a sejteket, és ahogy befordultam már "Vandaként" a fürdőszobába, már hallottam is a hangokat: jobb egy hazug Valakinek lenni, mint egy őszinte Senkinek?