van-volt

Talán ezen a nyáron készítettem a legkevesebb fényképet. Néhány prospektus, vonat és buszjegyek a kézzel fogható emlékek. Nem kell kézzel fogni. Bizonyára úgy lesz, hogy a valóság majd emlékekké olvad és halványul. Színét veszti. Vagy ilyesmi. De egyelőre teljes pompájában látom. Kerek és egész volt, s talán épp emiatt nem jutott eszembe fényképezővel konzerválni a pillanatot. Talán csak ennyit fűznék a dolgokhoz:

Závada Péter:

AUGUSZTUS VÉGÉN

                                 Szabó Marcinak

Már foszlik a fűben a lágy pihepaplan.
Már ömlik a toll a szalon teraszán.
Nagy szárny ma az éj: simogat szakadatlan,
Friss pelyhe lehull, kavarog dekaszám.

Szétrebben a fürge idő, s eliramlik,
Tust fúj, s hazatér, aki haknizenész:
Elhalnak a fákon az esteli sramlik,
Hűs talpam alatt kifehérlik a mész.

Ím, itt ülök újra e parkban a nyárral,
Hol messzire vágy a merész utazó;
Fúvószenekar: koraesti madárraj -
Elszáll: puha szélben a trombitaszó.

Ugyanígy szálltál te is egykor elébem,
Most én vagyok az, ki mohón hazavár,
S míg jössz, muzsikálok a lombok ölében,
Hol balga zenészeit űzi a nyár.

Győrffy Ákos:

A növekvő ősz. A korán reggel ragyogó szőlőszemek, a hegyek, amik ilyenkor közel jönnek, néha már a kertben érezni a tölgyerdő illatát. A minden ok nélküli, hirtelen szomorúság. A vízparton rakott tüzek füstje mozdulatlanul lebeg a folyó fölött. Ahogy az embereket látni ebben a megváltozott fényben. Egy gyerek áll a zöldséges előtt, sír, térdén csak néhány rózsaszín folt maradt a nyári sebekből.

kis emlék az olimpiáról.

A pokrócon túl

Mezítláb vagy, merthogy ez a mezítlábas fesztivál, az Ördögkatlan. Elnyújtózkodsz a kis dombra terített, lyukacsos, kockás, egérrágta pokrócodon. Épp csak vége az apróságából önmagát jócskán kinövő dél-dunántúli rendezvénysorozat megnyitójának, máris elárasztja a terepet a fahéjas kürtőskalács illata. A nap is tudja a dolgát, kibúvik két kulcstartó alakú felhő közül, inkább kiles, mint kibámul, szóval nem tűz szemtelenül fejed búbjára, csak megtartja saját melegében az ördögkatlanos társaságot. Nyár van, összetéveszthetetlenül és egyértelműen, s ezzel már alapvetően elégedett lehetsz, „sanyarú sorsú” pécsi diák, hisz nem jársz iskolába, a szél koncert közben belekap a hajadba és máris felpezsdít a szabadság iszonyú intenzív illúziója. Ráadásul a pokrócod nem is a tiéd. Melletted kuporog a gazdája, mikor térde a térdedhez koccan, akkor mégis azt érzed, hogy a tiéd is. És, hogy valóban csak ennyi a világ. Egy pokrócnyi. Megtépázott sarkai a mindenség csücskei, ott, épp azon a fesztiválmegnyitón ugrándozó szöcskék voltak a határőrei. Már csak pár perc és Quimby; üzenget egyre határozottabban a belső órád. Zsigereid mohón koncentrálnak és számítanak Liviusra, hogy Cuba Lunaticával indítja a harsányi estét. Szóval a lényeg, hogy jól vagy. Felesleges megkérdeznem tőled, hogy hogyan megy sorod, valami nyár, valami szabadság, valami szerelem, valami kedvenc zenekar. Valami kockás pokróc. Elégedett öblítő reklámos mosollyal feltolod fejed tetejére a napszemüveged – így sajnos, már nem fogad be a nagy szemű légytársadalom, de hát annyi baj legyen – és borzasztó komolyan veszed közhelyes gondolataid, melyek szerint ez maga a tökély és már mostani életed is a giccs határát súrolja, ennél nincs jobb, nem lehetséges a boldogság ezen felüli töményítése. Meglepődsz, hogy pont az Ördögkatlan, kócos, matróz mintás pólójú főszervezője cáfol meg. Hirtelenjében, a koncert előtti üres perceket megragadva, bizonytalanul és rendkívül szerényen a mikrofonhoz botorkál Bérczes László, a szél közben megragadja tincseit, és így szól:

-          Gyurta. Világcsúccsal. Olimpiai bajnok.

Egy hökkenetnyi csend. Feldolgozási némaság. Fesztiválozóknak ez könnyebben megy félpillanat múlva benned is, ahogy minden jelenlévőben, elpattan valami. Amit talán meg lehet fogalmazni, de én se nem tudom, se nem akarom. Diadalittas zsivajgásban, örömujjongásban, széles mosolyokban és megkönnyebbült sóhajban fejeződik ki. Valami nagyon egyszerre történt és ment végbe, azonos kémiai folyamat a katlanos tömeg lelkében. Néha a valódi családokban történik ilyen, de ott is ritkán, karácsonykor mondjuk. Ha angyalt hallucinálunk a fa mögé. Csakhogy nem hallucinálunk, nincs karácsony, valódi család sincs, hanem több száz fős közönség. Meg London, meg Nagyharsány. Meg Gyurta Dani. Gratulálok, és köszi neked. Általad nyert értelmet, hogy a pokróc végtelen. És talán. Talán bárki ráfér.

népliget

Felülök a buszra. Jobb esetben nem reggel hatkor, de ez most rosszabb eset volt. Döcögök órákon át, a nap is tűz, nem segít a napszemüveg, léggyé válok, de ennyi. Beck Zoli dalol a fülemben, mondja, hogy szerinte sötét van. Meg azt is, hogy az oroszlán gyengesége a nyulak bátorsága. Na ja. Olvasnom kellene, talán van olyan, hogy kötelező olvasmány. Persze csak meghalni kötelező. Lehet, hogy tényleg van valami bájos pillanata a múlásnak, ha senki sem maradhat ki. A töréspont, mikor a vanság átbukik nincsségbe. Robinson Crueso okoskodik, hogyan kell kecskét fejni. Meg bennszülöttet ölni. Megérkezem, becsukom Robinsont. Gondolom nem az a sértődékeny fajta, majd' harminc évet kibírt azon a szigeten, hát túl fog lépni azon, ha hanyagolom néhány órára. A népligetben vagyok. Újságot veszek, ez már reflex. Letopogok a mosdóba, megnyitom a csapot, hebegek, hogy mennyire elültem a szoknyám. Egy kislány megcibálja anyukája pólóját:

- Anyu, nem érzed úgy, hogy figyelnek?

- Nem, kicsim.

- Akkor, jó neked.

Azért meglepő ez az éleslátás. Egyébként meg nem lenne jobb, ha Robinson kicsit csendben maradna, és helyette pedig... ?? Szóval ez:

Závada Péter:

NUGÁT

           „A Sztratoszférába feljutó vulkáni eredetű savak szintén
           elősegíthetik a gyöngyházfényű felhők kialakulását…”

a nyári űr ma díszdoboznyi bonbon
rumos, diós, kering a sok planéta
hegyekben áll a tejnugát a Holdon
zsebembe szárad édes olvadéka

de holmi krémre, mondd babám, ki gondol
e gejl, cukorkagyári hordalékra
te vagy, kiért ma fájva fáj a gyomrom
savaktól ég, akár az égi szféra

legyél csokimba málna-grannulátum
leszek csigádba jó fahéj, igérem
s ha jő papírod oldalán a dátum

mi majd bután kacagva, kéz a kézben
akár egy-egy falatka, föl-le járunk
a zord idő metál-protézisében