isten képmására.

anyám már megint a jóban rosszbant nézte és valahogy nem fért a fejembe, hogy hogyan képes létezni egy olyan emberi közösség, amiben a tagoknak dolgozni kéne, kollegák, főnökök és beosztottak, de mindenki mindenkit megdugott már.
ilyenkor a forintra asszociálok, sokat gyártasz, fedezet nélkül, akkor elértéktelenedik.
a túlzsúfoltság súlytalan érzelmei.

nem volt mit reszelni a bolognaira. csak ténferegtem a konyhában, tettem vettem, kerestem a nemlétező trappista sajtot.
mindig megunom, ha nem találok valamit. kár, hogy a sajtra nem lehet rácsörögni.
lezseren benyúltam a melkasomba és kiszedtem a szívet, hólyagos volt meg minden. alig lüktetett már, hegek és fröcsögő erek, itt-ott megfeketedés.
a balkezembe meg a reszelőt. anyám odaszólt, mikor Pongrácz Péter épp a műtőben szerencsétlenkedett (talán pont egy szívműtéten), hogy ne azzal a felével reszelj kislányom, azzal a citromot szoktam.

bocs, nem akartam.

ha most komolyan arról van szó, hogy mi isten képmásai vagyunk... hogy osama bin laden, meg hitler, meg én. akkor milyen lehet isten?

rászórtam a bolognaira. az égetett részeket egy picit éreztem, nem pontosan passzolt az ízvilággal. Gordon Ramsay biztos megfeddne. a pokol konyhája.

de azonkívül semmit. se íze, se bűze.
nincs.
nem vagyok.