osztálykép.

bamba mosoly a dzsámi előtt. szép sorban állás. kellenek az arcaink a kétévkönyvbe. hátha sikerül megvezetni a következő generációt, hogy bizony mi még mosolyogtunk. mindig is szükség volt hazug emlékekre. olyan távoli ez a pillanat tőlünk. idegen helyen, idegen emberek, idegenül, hidegen, parancsra vicsorítanak. bizony, idegenek. "állj hátra, magas vagy.." két még hatalmasabb közé állok, így biztos jobban mutatok, nem takarok ki senkit. nem tudom miért, de így alakult. közösségünkben természetellenes jelenség a mosoly. úgy ismerjük egymást, mint akik izzadtan a firkált padokra borolunk, mint akik túl sok húskrémes melegszendvicset esznek, mint akik kirúgják a tesiterem üvegét, újfent. mint akiket egyáltalán nem érdekel, hogy ki mit dörmög a hangosbemondóba, mint akik tapsolnak fizika órán. üvöltünk, sírunk, röhögünk, közönségesek vagyunk, fáradtan szenvedünk, és péntekenként mindig visszatér belénk az istenhit. de ennek semmi köze a dzsámihoz, vagy a mosolygáshoz. szeressük egymást. csíz. hazudni bűn?

puzzle

Megannyi széthajigált puzzle-darabka volt kusza lelkem. Nagyobb hiány, mint jelenlét. Félig üres, nem félig teli. Rengeteg lényegtelen, alig-alig fontos jelenség. Hebegünk-habogunk. Hangalak van, de fakó a jelentés. Régi ábra, kopottas szürke kirakó, barchobázhatunk kit jelenít meg. Aztán megérkeztél. Lassan, finoman beléptél. Előtte persze kopogtál is, meg köszöntél. Így szokás. Szépen bemutatkoztál. Úrrá lettél a kicsiny káoszomon. Kiraktál. Színt hoztál. Pótoltad a hiányzó darabokat. Most már közös a kép. Nincs mit tenni. Egymás természetes tartozékai vagyunk.

szerelmem, a nyomtató

Minden este összeveszünk, de ez adja a történet savát-borsát. Ő hamar dühbe jön, cafatokra tépked mindent, ami nekem fontos. Nyugtalanul zihál, hörög, hát igen, kicsit alacsony az ingerküszöbe. Csak egy bátortalan kérést intézek hozzá (a határozottságról hónapok óta leszoktam), először zöld utat ad, úgy tűnik minden rendben, majd hirtelen fogalmam sincs mi játszódhat le benne: egy pillanat alatt összeomlik. Újfent rohama lesz. Talán el kellene mennünk párterápiára... Kit érdekel egy szétkenődött, darabjaira szakadozott házi dolgozat? A lényeg, hogy te meg én, hp deskjet 854c és Kamilla.

gyurma.

Két copf, hiányzó metszőfogak, sebes térdek, kakaóscsiga-foltok a virágmintás pólón. Ovi. Harc a susu-babáért, bázisépítés a csúszdánál. Én leszek a főnök. A piros csúszda kiskirálylánya. Őszibaracklé csöpög az álamról. Gyurmázni szeretnék, meguntam a zsírkrétát. Formálni kis világot, nagy világot, embert, arcokat, nyarat, meg majd telet. Teremteni. Később pusztítani. Ököllel csapni a fáimra, a virágaimra. Létrehozni, megszüntetni. Kihúzom a fiókot. Nyikorog. Sárga gyurma egy zacskóban. Kiszáradt. Formálhatatlan. Lassan csorogtak a könnyek. Attól a pillanattól fogva kizárólag száraz gyurmát fogtam kezeim között. Hiába kerestem puhábbat. Megtanultam nem sírni.