Pages

2012. december 14., péntek

milenneha

Tegyük félre azt, hogy mit gondolok én, mit gondolsz te, a maják, vagy a hiszékeny médiafogyasztók, akik már hónapok, vagy akár évek óta készülnek a világvégére. Legyen kicsit-nagyon mindegy, hogy miben hiszünk, vagy minek van nagy valószínűsége. Mindezeket a szempontokat hanyagolva én elgondolkoztam azon, hogy mi lenne, ha biztosan tudnánk, hogy egy hét múlva vége. Mindennek vége. A világnak vége. Ha mindösszesen hét nap állna rendelkezésre arra, amit egész eddigi életünkben (ez kinek több, kinek kevesebb) nem tudtunk megtenni, de még úgy érezzük, hogy muszáj. Először az jutott eszembe, hogy biztos leülnék az asztalomhoz, hogy összeírogassam, hogy miket szeretnék megtenni még. Amolyan bakancslista-féleség. Hogy majd csomó, jó búcsúprogrammal meg tudnám tölteni a napjaim. Hogy végre lenne időbeosztásom és egy héten keresztül pontosan, előre megtervezve élnék. Hogy majd jól érezném magam, hogy mosolyognék az utolsó találkozásaim alkalmával, érdeklődve pillantanék körbe az eddig halogatott, de most hipp-hopp betervezett, különleges eseményeken. Aztán nem kellett sokáig gondolkodnom, mire eszembe jutott, hogy ez bizony nem így működik. Nem tudnék semmit sem élvezni, ha ezt tudnám. Valószínűleg, csak sírnék és sírnék, és nem azért, mert ezt gondolom helyénvalónak, vagy hasznosnak az utolsó napokra. Nem gondolom, hogy feldolgozható tény, hogy valaki percre pontosan tudja halála időpontját. A Szilvesztert sem sűrűn bírom pár könnycsepp nélkül, borzasztó a tudat, hogy az ujjaimmal számolni tudom a végét. Hogy érzem a pillanatot. A pezsgőspoharak fájdalmas koccanása egybeforr az éjfél elütésével. Ha tudnám, hogy mikor van vége, nem biztos, hogy bírnám a végéig. A szeretteim karjai közt és a barátaim vállán zokogva hallgatnám, ahogy ketyeg az óra. Garantált tébolyda.
Vajon lenne-e iskola? Vagy munka a munkahelyeken? Ügyelet a kórházban? Megbénulna a közlekedés? Hisz a pilóta is a családjával akar lenni a végső időkben. És nyilván az az ember is szívesen hazalátogatna, aki Angliában dolgozik évek óta, de a szülei és barátai Magyarországon élnek. Na, akkor ki engedjen?
Az aznap születő gyermekek? Az ötös lottó aznapi nyertese? Megpróbálná elkölteni gyorsan a pénzét?
Veszekednénk? Ennénk? Fürdenénk? Mosnánk fogat? Adnánk tápot a kutyának? Néznénk az időjárás jelentést? És olvasnánk híreket? Hagynánk, hogy ránk robbanjon a világvége, vagy kiszállnánk a játékból már előbb? Imádkoznánk-e? Bíznánk-e? Hinnénk-e? Szeretnénk-e?

Megkérdeztem apukám, hogy mit tenne, ha tudná, hogy egy hét múlva világvége.
Azt mondta, hogy ez már az. Csak jól álcázza magát.

2012. december 4., kedd

üres akvárium

Ismertük egymást, és jelen voltatok majdnem minden fontos pillanatban. Az utaknál, ahol több ösvény is volt, s nekem választanom kellett, és az aranybetűs napokon is rögtön eszembe jutottatok. Háttérbe húzódtatok, vaksötétben lubickoltatok az élet vizében (ami itt nem holmi silány szókép, szó szerint ez az igazság), sosem hivalkodtatok, csendben nyitottátok-csuktátok szátok a légzés egyenletes, békés ritmusára.
Mindent tudtatok, ismertétek az összes boldog titkot, és veszélyes rejtelmet. Hallgatásotokkal őriztétek ezeket.  Narancsos és ezüstárnyalatú sáv, pár uszony-forma, a gerinc vonala, úszásotok sajátos technikája, kívülről talán ennyiben különböztetek. Ha még több időt szánok megismerésetekre, talán mást is mondhatnék rólatok.
Most máshol úsztok. Egy tágasabb akváriumban. És nagyobb hatalmak titkait vigyázzátok.
Üdv neked Patroklosz, Hektór... Azt hiszem, hiányozni fogtok.

2012. december 2., vasárnap

kimondatlan szavak. adventi kalendárium: december 2.

Sosem formáltam erre az ajkaim. Nem mondtam ki, nem üvöltöttem senki arcába, nem leheltem suttogva. A szavalóversenyre lebetegszik az ember, ennek talán ez a rendje. Hallgatni is kell néha. Csendre volt szükség. Közös csendünkre. Telefonba köhögni, párnára sírni, zoknival integetni, hajcsimbókról hányáscsöppnek csordogálni. Állunk, nem mozdulunk. Szemben pedig feltűnik messziről a karácsony. Felénk siet, rohan, eszembe jut Ussain Bolt. Majd ha ideér biztos köszön, illedelmes lesz és kedvesen fog átsétálni rajtunk. A karácsony azoknak való, akiknek megerősítés kell abban, hogy tudnak szeretni.
Mindegy. A hagyományokat nem tépázzuk meg. Karácsony nélkül is szabad szeretni egymást. Ebből nem lehet baj.
Nem lehet bajunk.

Radnóti Miklós:

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.