milenneha

Tegyük félre azt, hogy mit gondolok én, mit gondolsz te, a maják, vagy a hiszékeny médiafogyasztók, akik már hónapok, vagy akár évek óta készülnek a világvégére. Legyen kicsit-nagyon mindegy, hogy miben hiszünk, vagy minek van nagy valószínűsége. Mindezeket a szempontokat hanyagolva én elgondolkoztam azon, hogy mi lenne, ha biztosan tudnánk, hogy egy hét múlva vége. Mindennek vége. A világnak vége. Ha mindösszesen hét nap állna rendelkezésre arra, amit egész eddigi életünkben (ez kinek több, kinek kevesebb) nem tudtunk megtenni, de még úgy érezzük, hogy muszáj. Először az jutott eszembe, hogy biztos leülnék az asztalomhoz, hogy összeírogassam, hogy miket szeretnék megtenni még. Amolyan bakancslista-féleség. Hogy majd csomó, jó búcsúprogrammal meg tudnám tölteni a napjaim. Hogy végre lenne időbeosztásom és egy héten keresztül pontosan, előre megtervezve élnék. Hogy majd jól érezném magam, hogy mosolyognék az utolsó találkozásaim alkalmával, érdeklődve pillantanék körbe az eddig halogatott, de most hipp-hopp betervezett, különleges eseményeken. Aztán nem kellett sokáig gondolkodnom, mire eszembe jutott, hogy ez bizony nem így működik. Nem tudnék semmit sem élvezni, ha ezt tudnám. Valószínűleg, csak sírnék és sírnék, és nem azért, mert ezt gondolom helyénvalónak, vagy hasznosnak az utolsó napokra. Nem gondolom, hogy feldolgozható tény, hogy valaki percre pontosan tudja halála időpontját. A Szilvesztert sem sűrűn bírom pár könnycsepp nélkül, borzasztó a tudat, hogy az ujjaimmal számolni tudom a végét. Hogy érzem a pillanatot. A pezsgőspoharak fájdalmas koccanása egybeforr az éjfél elütésével. Ha tudnám, hogy mikor van vége, nem biztos, hogy bírnám a végéig. A szeretteim karjai közt és a barátaim vállán zokogva hallgatnám, ahogy ketyeg az óra. Garantált tébolyda.
Vajon lenne-e iskola? Vagy munka a munkahelyeken? Ügyelet a kórházban? Megbénulna a közlekedés? Hisz a pilóta is a családjával akar lenni a végső időkben. És nyilván az az ember is szívesen hazalátogatna, aki Angliában dolgozik évek óta, de a szülei és barátai Magyarországon élnek. Na, akkor ki engedjen?
Az aznap születő gyermekek? Az ötös lottó aznapi nyertese? Megpróbálná elkölteni gyorsan a pénzét?
Veszekednénk? Ennénk? Fürdenénk? Mosnánk fogat? Adnánk tápot a kutyának? Néznénk az időjárás jelentést? És olvasnánk híreket? Hagynánk, hogy ránk robbanjon a világvége, vagy kiszállnánk a játékból már előbb? Imádkoznánk-e? Bíznánk-e? Hinnénk-e? Szeretnénk-e?

Megkérdeztem apukám, hogy mit tenne, ha tudná, hogy egy hét múlva világvége.
Azt mondta, hogy ez már az. Csak jól álcázza magát.

üres akvárium

Ismertük egymást, és jelen voltatok majdnem minden fontos pillanatban. Az utaknál, ahol több ösvény is volt, s nekem választanom kellett, és az aranybetűs napokon is rögtön eszembe jutottatok. Háttérbe húzódtatok, vaksötétben lubickoltatok az élet vizében (ami itt nem holmi silány szókép, szó szerint ez az igazság), sosem hivalkodtatok, csendben nyitottátok-csuktátok szátok a légzés egyenletes, békés ritmusára.
Mindent tudtatok, ismertétek az összes boldog titkot, és veszélyes rejtelmet. Hallgatásotokkal őriztétek ezeket.  Narancsos és ezüstárnyalatú sáv, pár uszony-forma, a gerinc vonala, úszásotok sajátos technikája, kívülről talán ennyiben különböztetek. Ha még több időt szánok megismerésetekre, talán mást is mondhatnék rólatok.
Most máshol úsztok. Egy tágasabb akváriumban. És nagyobb hatalmak titkait vigyázzátok.
Üdv neked Patroklosz, Hektór... Azt hiszem, hiányozni fogtok.

kimondatlan szavak. adventi kalendárium: december 2.

Sosem formáltam erre az ajkaim. Nem mondtam ki, nem üvöltöttem senki arcába, nem leheltem suttogva. A szavalóversenyre lebetegszik az ember, ennek talán ez a rendje. Hallgatni is kell néha. Csendre volt szükség. Közös csendünkre. Telefonba köhögni, párnára sírni, zoknival integetni, hajcsimbókról hányáscsöppnek csordogálni. Állunk, nem mozdulunk. Szemben pedig feltűnik messziről a karácsony. Felénk siet, rohan, eszembe jut Ussain Bolt. Majd ha ideér biztos köszön, illedelmes lesz és kedvesen fog átsétálni rajtunk. A karácsony azoknak való, akiknek megerősítés kell abban, hogy tudnak szeretni.
Mindegy. A hagyományokat nem tépázzuk meg. Karácsony nélkül is szabad szeretni egymást. Ebből nem lehet baj.
Nem lehet bajunk.

Radnóti Miklós:

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.

az írás fiktív jellegű. meg nem tapasztalt érzéseket bontogat. a valósággal való bármilyen egyezés a véletlen műve.

Még nem fogalmazta meg, kavarognak fejében a mondatok, az ellenőrzők hegyekben állnak a tanári asztalon, jajj mennyi gyermeket kell ma még figyelmeztetnem (de mire is?). Komoly feladatok ezek, dolgozat kérdéseket összeollózni, és ezeket az intőket beinteni a tájékoztatóba, persze nem ártana változatos stílusban, hát nem lehet mindenkiben ugyanaz a kivetnivaló. A kölykök. Azok. Hihetetlen kreatívak a rosszban. Micsoda kardcsapással lehetne erre válaszolni? Irodalmi remekműnek kell megalkotni ezeket a szösszeneteket, hadd érezze meg a kölyök a tragédia súlyosságát, hogy csorduljon le egy könnycsepp azon a ragyás, pattanásos arcán. Hogy még a szülő is jól elagyabugyálja otthon. Mert hát ugye beszélgetett. Hát mégis milyen ember az ilyen? BESZÉL.
Iskolaköpenye csak úgy lebben a szélben. Még nem véste be. Mert ugye a figyelmeztetést, vagy akár az egyest senki nem írja. Azt vésni kell. Szóval még mélázik, hogy mit véssen. A vésés az ám nagy felelősség. Senki nem mentesül. Nincsenek kivételezettek. A véső keze mindenkit elér. Hátulról kap el és jól megráz. A lelked is kirázza. Félre értés ne essék, nem dementor.

zárójelzárójelzárójelzárójel
Csermely Péter blogjáról: 

"A jó tanár egész életen át ható példát ad, egy olyan új világot nyit meg emberségben és tudásban, amelyet a diák soha el nem felejt. De milyen is a jó tanár? Ezt próbálom meg körbejárni ebben az írásomban.
A jó tanár már elfogadta saját magát. Személyes, egész életével tanít és nevel. A jó tanár nem elzártan él a tanítványaitól, élete egy nyitott könyv. A jó tanár szemléletet ad, az ismeretek összefüggéseit, az ismerethálózat felépítését mutatja meg. A jó tanár koherens, integráns és hiteles értékmintát jelent.
A jó tanár nyitott és a diákkal együtt tanul. Érzéke van a különlegesre, mindenben a jót, a pozitívat, az értéket keresi. A jó tanár legalább ötször annyit dicsér, mint amennyit szid. Kifogyhatatlan annak a szeretethálózatnak az építésében, amely a diákjainak nyit új és új utakat."

zárójelbezárvazárójelbezárvazárójelbezárva

tetszőlegesen behelyettesíthető.

mennyivel könnyebben tudsz utálni, mint bármi mást. üvölteni, hisztériázni, csapkodni, büszkeséggel fröcsögni a gyűlöletről. a borzalomról. panaszkodni. kiáltasz, hogy sajnáljunk meg. kérsz. könyörögsz. elvársz. követelsz. parancsolsz. kényszerítesz. fenyegetsz.
érthető, hogy néha elegünk van már egymásból, nekem belőled, neked meg belőlem, kedves élet. csak gyengék vagyunk megválni egymástól. az idősek erősek és bölcsek. és van bennük valami gyönyörű büszkeség, amiért képesek elengedni téged.
mi még életfüggők vagyunk. gyűlöletfüggők. harag és keserűség és panaszfüggők. a szeretet az más. az olyankor van, mikor pár pillanatra eltűnsz. eltűnik minden, ami te vagy, a külsőd, a testrészeid, az arcod a kezed, meg a belsőd, a személyiséged, a jellemed, a tulajdonságaid, a gondolataid. az csak akkor van, ha megfeledkezel magadról. ha túllépsz az önzéseden.
ha fontosabb a te, mint az én.béküljünk ki, élet. úgyis tudjuk, hogy még szükségünk van egymásra.

beteg

a legjobbkor. mikor feladatom van, mikor épp belelendültem, mikor épp felvettem már a ritmust, mikor már épp elfeledkeztem a nyár múlásáról siránkozni.az orvos nem tudja kimondani az r betűt, így bájosan hangzik el a normaflore. kötelező és udvariassági telefonhívások, megkérdezem a leckét, de az a baj, hogy a cikloalkánok jellemzői csak szó szerinti értelemben hoztak lázba. átvitt értelemben nem igazán.
a forró teában van valami visszataszító, mikor bedugult orral föléhajolok, megízlelem és cukor hiányában fura, grimaszos kifejezést vesz fel az arcom. hát ja, lehet, hogy nem is a tea a visszataszító.
korán keltem és ez a baj. sokkal tovább tart a nap, ébren kell várakozni. ilyenkor van időm gondolkodni és mindig ez vezet a legnagyobb katasztrófákhoz. mikor gondolkodásba fogok. keresem az ürességem miértjét, igyekszem pótolni a hiányzó darabokat, de minden olyan erőtlen, a gondolatfoszlányok is csak önmagukat ismétlik, az összefüggések egymásba borulnak.
semminek nincs értelme.
ja, amúgy nem tudom, lehet, hogy neked volt igazad, ott, akkor. hadd ne döntsem el. hadd ne most.
a nap fénypontja gerlóczy márton. az a legjobb, mikor valaki tud könyveket írni és ír is.

"Minél fiatalabb egy ország, annál gyermetegebb. A mi országunk például egy megkeseredett, önsorsrontó életét sirató nagypapa (…) 
Megítélésem szerint az Egyesült Államok éppen csak túljutott a My Little Pony-fésülgető korszakán, és hamarosan nyelvtanulásba kezd, lassan már nem cikizi a csúnyább lányokat, és megtetszik neki a matektanár."
Gerlóczy Márton: Check-in

osztálykép.

bamba mosoly a dzsámi előtt. szép sorban állás. kellenek az arcaink a kétévkönyvbe. hátha sikerül megvezetni a következő generációt, hogy bizony mi még mosolyogtunk. mindig is szükség volt hazug emlékekre. olyan távoli ez a pillanat tőlünk. idegen helyen, idegen emberek, idegenül, hidegen, parancsra vicsorítanak. bizony, idegenek. "állj hátra, magas vagy.." két még hatalmasabb közé állok, így biztos jobban mutatok, nem takarok ki senkit. nem tudom miért, de így alakult. közösségünkben természetellenes jelenség a mosoly. úgy ismerjük egymást, mint akik izzadtan a firkált padokra borolunk, mint akik túl sok húskrémes melegszendvicset esznek, mint akik kirúgják a tesiterem üvegét, újfent. mint akiket egyáltalán nem érdekel, hogy ki mit dörmög a hangosbemondóba, mint akik tapsolnak fizika órán. üvöltünk, sírunk, röhögünk, közönségesek vagyunk, fáradtan szenvedünk, és péntekenként mindig visszatér belénk az istenhit. de ennek semmi köze a dzsámihoz, vagy a mosolygáshoz. szeressük egymást. csíz. hazudni bűn?

puzzle

Megannyi széthajigált puzzle-darabka volt kusza lelkem. Nagyobb hiány, mint jelenlét. Félig üres, nem félig teli. Rengeteg lényegtelen, alig-alig fontos jelenség. Hebegünk-habogunk. Hangalak van, de fakó a jelentés. Régi ábra, kopottas szürke kirakó, barchobázhatunk kit jelenít meg. Aztán megérkeztél. Lassan, finoman beléptél. Előtte persze kopogtál is, meg köszöntél. Így szokás. Szépen bemutatkoztál. Úrrá lettél a kicsiny káoszomon. Kiraktál. Színt hoztál. Pótoltad a hiányzó darabokat. Most már közös a kép. Nincs mit tenni. Egymás természetes tartozékai vagyunk.

szerelmem, a nyomtató

Minden este összeveszünk, de ez adja a történet savát-borsát. Ő hamar dühbe jön, cafatokra tépked mindent, ami nekem fontos. Nyugtalanul zihál, hörög, hát igen, kicsit alacsony az ingerküszöbe. Csak egy bátortalan kérést intézek hozzá (a határozottságról hónapok óta leszoktam), először zöld utat ad, úgy tűnik minden rendben, majd hirtelen fogalmam sincs mi játszódhat le benne: egy pillanat alatt összeomlik. Újfent rohama lesz. Talán el kellene mennünk párterápiára... Kit érdekel egy szétkenődött, darabjaira szakadozott házi dolgozat? A lényeg, hogy te meg én, hp deskjet 854c és Kamilla.

gyurma.

Két copf, hiányzó metszőfogak, sebes térdek, kakaóscsiga-foltok a virágmintás pólón. Ovi. Harc a susu-babáért, bázisépítés a csúszdánál. Én leszek a főnök. A piros csúszda kiskirálylánya. Őszibaracklé csöpög az álamról. Gyurmázni szeretnék, meguntam a zsírkrétát. Formálni kis világot, nagy világot, embert, arcokat, nyarat, meg majd telet. Teremteni. Később pusztítani. Ököllel csapni a fáimra, a virágaimra. Létrehozni, megszüntetni. Kihúzom a fiókot. Nyikorog. Sárga gyurma egy zacskóban. Kiszáradt. Formálhatatlan. Lassan csorogtak a könnyek. Attól a pillanattól fogva kizárólag száraz gyurmát fogtam kezeim között. Hiába kerestem puhábbat. Megtanultam nem sírni.

van-volt

Talán ezen a nyáron készítettem a legkevesebb fényképet. Néhány prospektus, vonat és buszjegyek a kézzel fogható emlékek. Nem kell kézzel fogni. Bizonyára úgy lesz, hogy a valóság majd emlékekké olvad és halványul. Színét veszti. Vagy ilyesmi. De egyelőre teljes pompájában látom. Kerek és egész volt, s talán épp emiatt nem jutott eszembe fényképezővel konzerválni a pillanatot. Talán csak ennyit fűznék a dolgokhoz:

Závada Péter:

AUGUSZTUS VÉGÉN

                                 Szabó Marcinak

Már foszlik a fűben a lágy pihepaplan.
Már ömlik a toll a szalon teraszán.
Nagy szárny ma az éj: simogat szakadatlan,
Friss pelyhe lehull, kavarog dekaszám.

Szétrebben a fürge idő, s eliramlik,
Tust fúj, s hazatér, aki haknizenész:
Elhalnak a fákon az esteli sramlik,
Hűs talpam alatt kifehérlik a mész.

Ím, itt ülök újra e parkban a nyárral,
Hol messzire vágy a merész utazó;
Fúvószenekar: koraesti madárraj -
Elszáll: puha szélben a trombitaszó.

Ugyanígy szálltál te is egykor elébem,
Most én vagyok az, ki mohón hazavár,
S míg jössz, muzsikálok a lombok ölében,
Hol balga zenészeit űzi a nyár.

Győrffy Ákos:

A növekvő ősz. A korán reggel ragyogó szőlőszemek, a hegyek, amik ilyenkor közel jönnek, néha már a kertben érezni a tölgyerdő illatát. A minden ok nélküli, hirtelen szomorúság. A vízparton rakott tüzek füstje mozdulatlanul lebeg a folyó fölött. Ahogy az embereket látni ebben a megváltozott fényben. Egy gyerek áll a zöldséges előtt, sír, térdén csak néhány rózsaszín folt maradt a nyári sebekből.

kis emlék az olimpiáról.

A pokrócon túl

Mezítláb vagy, merthogy ez a mezítlábas fesztivál, az Ördögkatlan. Elnyújtózkodsz a kis dombra terített, lyukacsos, kockás, egérrágta pokrócodon. Épp csak vége az apróságából önmagát jócskán kinövő dél-dunántúli rendezvénysorozat megnyitójának, máris elárasztja a terepet a fahéjas kürtőskalács illata. A nap is tudja a dolgát, kibúvik két kulcstartó alakú felhő közül, inkább kiles, mint kibámul, szóval nem tűz szemtelenül fejed búbjára, csak megtartja saját melegében az ördögkatlanos társaságot. Nyár van, összetéveszthetetlenül és egyértelműen, s ezzel már alapvetően elégedett lehetsz, „sanyarú sorsú” pécsi diák, hisz nem jársz iskolába, a szél koncert közben belekap a hajadba és máris felpezsdít a szabadság iszonyú intenzív illúziója. Ráadásul a pokrócod nem is a tiéd. Melletted kuporog a gazdája, mikor térde a térdedhez koccan, akkor mégis azt érzed, hogy a tiéd is. És, hogy valóban csak ennyi a világ. Egy pokrócnyi. Megtépázott sarkai a mindenség csücskei, ott, épp azon a fesztiválmegnyitón ugrándozó szöcskék voltak a határőrei. Már csak pár perc és Quimby; üzenget egyre határozottabban a belső órád. Zsigereid mohón koncentrálnak és számítanak Liviusra, hogy Cuba Lunaticával indítja a harsányi estét. Szóval a lényeg, hogy jól vagy. Felesleges megkérdeznem tőled, hogy hogyan megy sorod, valami nyár, valami szabadság, valami szerelem, valami kedvenc zenekar. Valami kockás pokróc. Elégedett öblítő reklámos mosollyal feltolod fejed tetejére a napszemüveged – így sajnos, már nem fogad be a nagy szemű légytársadalom, de hát annyi baj legyen – és borzasztó komolyan veszed közhelyes gondolataid, melyek szerint ez maga a tökély és már mostani életed is a giccs határát súrolja, ennél nincs jobb, nem lehetséges a boldogság ezen felüli töményítése. Meglepődsz, hogy pont az Ördögkatlan, kócos, matróz mintás pólójú főszervezője cáfol meg. Hirtelenjében, a koncert előtti üres perceket megragadva, bizonytalanul és rendkívül szerényen a mikrofonhoz botorkál Bérczes László, a szél közben megragadja tincseit, és így szól:

-          Gyurta. Világcsúccsal. Olimpiai bajnok.

Egy hökkenetnyi csend. Feldolgozási némaság. Fesztiválozóknak ez könnyebben megy félpillanat múlva benned is, ahogy minden jelenlévőben, elpattan valami. Amit talán meg lehet fogalmazni, de én se nem tudom, se nem akarom. Diadalittas zsivajgásban, örömujjongásban, széles mosolyokban és megkönnyebbült sóhajban fejeződik ki. Valami nagyon egyszerre történt és ment végbe, azonos kémiai folyamat a katlanos tömeg lelkében. Néha a valódi családokban történik ilyen, de ott is ritkán, karácsonykor mondjuk. Ha angyalt hallucinálunk a fa mögé. Csakhogy nem hallucinálunk, nincs karácsony, valódi család sincs, hanem több száz fős közönség. Meg London, meg Nagyharsány. Meg Gyurta Dani. Gratulálok, és köszi neked. Általad nyert értelmet, hogy a pokróc végtelen. És talán. Talán bárki ráfér.

népliget

Felülök a buszra. Jobb esetben nem reggel hatkor, de ez most rosszabb eset volt. Döcögök órákon át, a nap is tűz, nem segít a napszemüveg, léggyé válok, de ennyi. Beck Zoli dalol a fülemben, mondja, hogy szerinte sötét van. Meg azt is, hogy az oroszlán gyengesége a nyulak bátorsága. Na ja. Olvasnom kellene, talán van olyan, hogy kötelező olvasmány. Persze csak meghalni kötelező. Lehet, hogy tényleg van valami bájos pillanata a múlásnak, ha senki sem maradhat ki. A töréspont, mikor a vanság átbukik nincsségbe. Robinson Crueso okoskodik, hogyan kell kecskét fejni. Meg bennszülöttet ölni. Megérkezem, becsukom Robinsont. Gondolom nem az a sértődékeny fajta, majd' harminc évet kibírt azon a szigeten, hát túl fog lépni azon, ha hanyagolom néhány órára. A népligetben vagyok. Újságot veszek, ez már reflex. Letopogok a mosdóba, megnyitom a csapot, hebegek, hogy mennyire elültem a szoknyám. Egy kislány megcibálja anyukája pólóját:

- Anyu, nem érzed úgy, hogy figyelnek?

- Nem, kicsim.

- Akkor, jó neked.

Azért meglepő ez az éleslátás. Egyébként meg nem lenne jobb, ha Robinson kicsit csendben maradna, és helyette pedig... ?? Szóval ez:

Závada Péter:

NUGÁT

           „A Sztratoszférába feljutó vulkáni eredetű savak szintén
           elősegíthetik a gyöngyházfényű felhők kialakulását…”

a nyári űr ma díszdoboznyi bonbon
rumos, diós, kering a sok planéta
hegyekben áll a tejnugát a Holdon
zsebembe szárad édes olvadéka

de holmi krémre, mondd babám, ki gondol
e gejl, cukorkagyári hordalékra
te vagy, kiért ma fájva fáj a gyomrom
savaktól ég, akár az égi szféra

legyél csokimba málna-grannulátum
leszek csigádba jó fahéj, igérem
s ha jő papírod oldalán a dátum

mi majd bután kacagva, kéz a kézben
akár egy-egy falatka, föl-le járunk
a zord idő metál-protézisében

tündérmese

Bódult-boldog mosoly az arcomon, nem igyekszik befelé, gondolataim közé semmi, csak a csoda. Így vagyunk hát most egymással, test, lélek, külvilág, na meg te. Nem szűnő, tomboló lelkesedés, a mosoly az időkön túl sem hervad. Elcukrozott kakaó, vacak zene, mind nem számít, csak habzsoljuk a jót. Úszunk benne, mint Dagobert bácsi a pénzérmék között. Valószínűleg történnek a dolgok a világban, mert hát az úgy szokás, a körvonalakat érzem is. Szólnak hozzám, a harang is kong, a tévében azt mondták, hogy na most ők nagyon jelentik az időjárást. Én meg azt jelentem, hogy boldog vagyok. Persze azért elcsordogálok a hétköznapokkal, mindjárt itt az augusztus. Az augusztus egyébként piros, a július citromsárga, a június olyan türkiz, ha jól látom. Csordogálok, patak vagyok és persze ezzel együtt borzasztó giccses is. Boldogságszármazékok ezek az ócska metaforák. Tényleg bocs, de nekem most jó így.

a helyén kezelni. (meglepődöttségem egy kis magyar dalocska kapcsán)

tárgyilagos hírek, kis személyes történetek, megható mesék, megannyi felesleges információ, színes-villódzó reklámgombócok ömlenek rám egy hatalmas vödörből. de ezt biztos te is érzed. zúdul az egész, valaki tud úszni, valaki meg nem és az megfullad. 15 éves vagyok. tehát fiatal. se bölcs, se tapasztalt, se semmi ilyesmi. a legtöbb dolgot egyébként is inkább érzem, mint tudom. 15 éves vagyok és én azt hittem, hogy tudok úszni. de azért most egy pillanatra megbénultam. köhögnöm kell, félrenyeltem a vizet. olyasmivel találkoztam szembe, amivel eddig nem.
én komolyan nem tudom (még), hogy hogyan kell kezelni ezt az egész magyarság ügyet. hogy kell-e egyáltalán kezelnem valahogy. hogy hogyan és mire legyek büszke annak kapcsán, hogy ide születtem és állampolgárságom magyar. persze nyilvánvalóan jelent nekem is valamit. amire még nincs megfelelő szókincsem, hogy kifejtsem. mondjuk lehet azt mondani, hogy minden relatív és nem lehet ezt egyféleképpen helyesen megélni, meg mindenki magához viszonyít és ezért lehetetlen egységes nézőpontot kialakítani.

de azt hiszem, hogy a következőkben linkelt dal NEM CSAK egyszerűen ízlésem ellen való, hisz nem arról van szó, hogy egy kezdő énekes szárnyakat próbálgat és kísérleteiből egyszerűen nem jött össze semmi minőségi. (ezért nem is értetlenkedtem Fluor Mizujánál, szerintem szar, de gondolom senkit nem érdekel a véleményem, van ez így). de most azt hiszem többről van szó. hiszen ezzel elvileg egy nemzetet propagálnak..?  most komolyan, abban az országban, ahol élünk, ennyit lehet elmondani? magyarkodva, mellünket verve, és olyan rímekkel dobálózva, hogy koronát, koron át?
miért van olyan érzésem, hogy direkt nem találjuk meg az értékeket és össze-vissza identitászavarunkban és ijedtünkben összedobunk ilyesmit, amit utána eladunk pl.: Keresztes Ildikó és Varga Miklós nevével. (számomra is rejtély egyébként, hogy ők mégis hogyan adhatták ehhez a nevüket. illetve tulajdonképpen nem is annyira nagy rejtély.)

szóval csak ülök és nézek. és reménykedem abban, hogy helyesen gondolom és nem ebbe a videóba van belesűrítve a valódi "magyarnak lenni"-érzés esszenciája. mert ha mégis, akkor én rohadtul nem szeretnék magyar lenni.

tehát íme: http://www.youtube.com/watch?v=eULN96UCIT0

romlott

ma romlott tejből készítettem kakaót. nem direkt. kimaradt a szempontrendszerből a szavatosság. a buszon hőség van, most mindenki erről beszél, vagy, pedig arról, hogy milyen idegesítő, hogy erről képes valaki hosszú perceken át társalogni. de ez a kánikula annyival több egy átlagos nyári 40 foknál. az emberekben a lélek már előbb megbuggyant, mint az általam locsolt tej. csak a test van. a hús küzd, és rohad a hőtől. egymáshoz tapadó combok, gyöngyöző homlokok, hímzett zsebkendő, törlés, újra gyöngy. újra törlés. izzadságtól csatakos hátak, csurom vizes pólók. emberszag, hússzag. izzadságszag. állatszag. fékezés, összekoccanó emberek. nem érzik. akár a zsákok. szatyrok. na igen, a szatyrok. benne az ebéd. tán már meg is főtt. a sofőr irgalmaz, kinyitja az első ajtót. mintha kiröppenne a romlottságszag, aztán a sertéstelephez érünk. ennyi. feladtuk. nincs lélek, nincs hús. mindnyájan megromlottunk. dögszag.

kicsi fiúnak és kicsi lánynak lenni.

komolyan azt hittem, hogy kudarc lesz. hogy idegesíteni fognak és egy tuskó leszek velük. hogy tépem a hajam a visongástól és falra mászok a sok-sok-sok lekvártól. hogy kifacsart és széttrancsírozott idegekkel fogok sikoltozva hazaszaladni és soha többé nem akarok majd kisgyereket látni. hogy bömbölni fognak és katasztrofális játékokat kell felügyelnem, sőt mi több részt is vennem. hogy a kisfiúk gorombák és vadak lesznek, a kislányok pedig nyivákolósak és kényesek. rémálmok és baljóslatok uralkodtak elmém felett napok óta és már oda is lekvárfoltot képzeltem ahol a közelben sem lehetett bármily dzsemfoszlány.
erre fel mi történt. azt hiszem megint győztek a közhelyes örökigazságok és a kisgyerekek mágusok. bokámra és karomra csimpaszkodtak. a sikoly egyre-másra örömujjongásnak hallatszott, a nyivákolás édes-kedves kérlelésnek, a bolond kémjáték, pedig félkomoly, mégis felhőtlen, hallatlanul izgalmas élet-halál harcnak.
"ugye engem szeretsz a legjobban?" "ugye ülhetek az öledbe a tábortűznél?" "ugye ülsz mellém a buszon?" "ugye én vagyok a legszebb kislány?"
őszinte és tömény szeretet. hála. varázsütésre szelídítés. nos igen, ők azok, akiknek még van esélyük, hogy kapjanak levelet a Roxfortból.
mert ugye. megkóstoltatták velem a. lekváros kenyeret.


Quimby: Aranykor 


Hajszál a levesben
Szandál a frigóban
Gyerekkor álomporos kép

Viszlát aranykor
Szagokban lubickol
S elillan minden ami szép

Mint telihold az éjszakával
Együtt nőttünk fel a fákkal
Te idő sosem vicceltél

Előre köszöntünk
S láttuk hogy mögöttünk
Egy kócos almot hord a szél

Ez itt már senkié
Új utak másfelé
Vállunkon egy computer-egér

ők tudják. (?)

http://www.gyakorikerdesek.hu/kultura-es-kozosseg__egyeb-kerdesek__3046381-mik-azok-az-emberi-ertekek
http://www.gyakorikerdesek.hu/egeszseg__mentalis-egeszseg__3012972-az-alacsony-intelligenciaju-emberek-milyenek
http://www.gyakorikerdesek.hu/egeszseg__mentalis-egeszseg__2857006-a-lelki-segelynel-miert-dolgoznak-erzeketlen-emberek-is
nekem is lenne néhány kérdésem. valószínűleg nem fogom feltenni őket, mert kétséges hogy bárki meg szeretné válaszolni őket, vagy, hogy egyáltalán van-e válasz. valami azt súgja, hogy bujkáló cinizmust fedeznének fel a kérdésben. és ez jobban lekötné őket. vagy az, hogy milyen hangon kérdeztem. vagy, hogy hová sietek. milyen pocsék az időjárás. undorító a kolbászburger.
nem nyilatkoztatok ki. ha kifelejtem mondataim elejéből az "úgy gondolom"-ot, vagy a "szerintem"-et, az azért ott lebeg. honnan tudhatnám, hogy végtére is, mennyire undorító, vagy csodálatos az ember. az olvasmányaim, és a tapasztalataim is tele vannak ellentmondásokkal.
az "ember" már önmagában véve furcsa szó.
mást jelenthet biológiai és filozófiai értelemben.
ha azt kiáltjuk, hogy az ember csodálatos lény. akkor.
kilencedik hó tizenegy. zeng az ellentmondás.
ha azt véljük, hogy az ember egy minősíthetetlen, visszataszító, bűnös és gusztustalan teremtmény. akkor. az sem igaz. lásd Teréz anya, vagy Martin Luther King.
és van a borzasztó szó is, hogy átlagos.
van egyébként átlagos ember?

még mindig itt vagy, Tartuffe?

talán pár szót kellene írnom Tartuffe-ről. rendkívül furcsa, hogy üvölt a történetből az aktualitás. Moliere (és egyébként Shakespeare is) örök karakterekkel dolgoznak. ki ne ismerne egy házsártos, szemellenzős Pernelle asszonyt, egy vallással takarózó Tartuffe-öt, egy áldozattípus Elmirát, aki egyedül csak ritkán képes megállni a helyét, sokkal inkább férjének a felesége, és anyósának menye, mint önmaga. a történet kimenetele szempontjából természetesen fontos, hogy néhol sikerült kilépnie a hölgynek önmaga árnyékából. és szerencsére ismerhetünk Cleante-okat is, akik a sok olyan ember között, akik a problémáikat önkéntelenül is állandó jelleggel érzelmi síkra terelik és hevességük miatt aligha képesek a gondok valódi, józan megoldására, nos közöttük valamiféle világos mérce lehet egy Cleante-típus. aki a történéseket próbálja a normalitások medrében tartani. peregnek a képek, a saját ismerőseim fényképei, olyan érzés, mintha ők ihlették volna.
a jellemek persze sarkítottak és a helyzet sem nevezhető túlságosan köznapinak, vagy olyannak, ami valószínűsíthetően bárkivel megtörténhet. egyrészt talán azért, mert ennyi erős, kidolgozott személyiség, a "tipikus jegyeivel" aligha férne meg a valóságban egymás között. a valóságban a sok izgalmas karakter között jócskán vannak azért nyugodtabb, kevésbé meghatározó, még nem kész személyiségek. de itt négy, öt dudás volt egy csárdában.
Tartuffe-ről annyit, hogy szeretek olvasni és elég sokat olvasok. de nála.. visszataszítóbb szereplővel még nem találkoztam a világirodalomban. nyilván létezik ilyen. de olyan mértékű undort váltott ki belőlem, amit még nemlétező embernek nem sikerült. ezért természetesen piros pont jár Moliere-nek. azt vallom, hogy sokszor - nem mindig, de sokszor - mindegy, hogy milyen előjelű érzelmet vált ki belőlünk egy alkotás. váltson ki. és kész. lehet szenvedni profi módon. és örülni silányul. ezt a darabot talán nem szabadott volna színpadra vinni. olvasni jobb volt. irodalom órán két rendezésből is néztünk részletet. az egyikben hozták azt a fajta gusztustalan jellemet, ami leírva is olyan, de úgy éreztem, hogy ez már nézhetetlen. egy színpad kevesebbet bír el, mint egy könyv.
a másikban nem használták a végleteket. és emiatt egy vérszegény Tartuffe-öt láthattunk. nem volt túl hiteles.
szinte minden történetben szükség van szerencsétlenkedő szerelmesekre és ebben a komédiában ez is jól van adagolva. nem egy közhelyes romantikázás lesz Valér és Mariane párosról szóló részekben, hanem valós problémát látunk, józan próbálkozásokkal a megoldásra. szeretik egymást, de nem rendelnek mindent ez alá, és nem teszik önző módon önmagukat a történések fő elszenvedőinek, érzékelik, hogy az ő szerelmük beteljesülésének akadályozása mellett vannak még problémák. valahogy jobban tudtam sajnálni őket mint Shakespeare Rómeó és Júliáját.
Dorine érdekes, szerethető, vicces. titkon mindenkinek ő a kedvence. benne van egyedül bátorság, hogy közölje a közvéleményt, mindemellett tesz is tervei érvényre juttatásáért. ha belegondolok Cleante-ban is van hajlam az igazság kimondására, de valóban Dorine az, akit meg is értenek. Cleante a többi szereplőét meghaladó intelligenciája miatt, kicsit kívülálló is marad.
furcsa volt. főleg, hogy ismerem a szereplőket.

lehetne.

ülünk. állunk. fekszünk. sírunk. nevetünk. fellélegzünk. búcsúzunk. de legfőképpen csak... ismételni próbáljuk a megismételhetetlent. felidézünk helyeket, újra összegyűlünk, a múlt gyönyörű, csillámló építőköveit keressük, hogy jelent eszkábáljunk. tulajdonképpen ez a baj. építjük, megrendezzük, csináljuk a jelent. alakítjuk, kalapáljuk, hibátlant akarunk, minél nagyobbak az erőfeszítések, annál távolabb kerülünk a köznyelv által "tökéletesnek" hívott elképzelt állapottól.
csalunk, hazudunk, bántunk szeretetből. csak jót akarunk. mindig csak jót. másoknak, a szeretteinknek. na meg magunknak. elsősorban magunknak. gyűlölünk, hogy védjünk. hogy megvédjenek. véd és dacszövetségek. titokból szóbeszéd, szóbeszédből hír, hírből szenzáció. fokozatok. szépen felszívódik a gerincvelő. az is fokozatosan.
fájdalmat okozunk, van, hogy véletlenül, de gyakran megtervezve. kétélű kardok. megint sírunk. eredj csak a citatum.hu-ra keress valami hangzatost, amivel hirdeted, hogy rossz neked. tulajdonképpen nem zavar, hogy fogalmad sincs arról, hogy kitől  is idézel. hogy ő miért mondta. mikor és kiknek. te vagy a fontos. lájk. "jujjj, mi a gáz." ".... mindegy" "naaaaa." "gyere privibe" "oks.."
múltidőben beszélünk.
beszélTünk.
valami jó volt.
valami rossz lett.
ellentmondok önmagamnak?
azért. csillan a közhely, de mégis: létezik még a nyári szünet, ráadásul közeleg is, zene, lányok, fiúk, jó esetben család és barátok, minden földi jó. aztán lehet, hogy istened is van. ja meg coca cola. Radnóti Miklós.
körbevesz a valóság. szép és csúnya. jó meg szar. illatos és büdös. hangos és halk. nálad a kanál. abból mersz amiből akarsz. és komolyan te döntesz arról, hogy menzakajára fizetsz be. vagy máshol eszel.
emlékezni fontos, de visszapörgetni felesleges. ha kipukkan a 4 évvel ezelőtti szürke égboltos, októberi este felcicomázott, idealizált emlékballonja, lehet, hogy lesz helye újnak. ki tudja.
elkalandozom és és festem a falamat. pirosra. pont mint a ketchup.
ja meg megyek enni adni a kutyának. merugye. éhen maradna.

giccsmúzeum

áh, semmi izgalmas, csak ugye van az a dolog, hogy Helikon. középiskolások, meg akiknek köze van középiskolásokhoz, azok tudják, hogy mi az, de nem is ez a lényeg. csak hát ott lebzselünk, Keszthelyen, és egyszer csak ez a tábla megjelenik. giccsmúzeum. balra. nem volt időm benézni, pedig ez azért tényleg érdekelt. hogy micsoda tréfás fordítva gondolkodásra utal ez. mégpedig. kinek jó a giccs, pontosabban, ki kíváncsi a giccsre? az más kérdés, hogyha őszinték akarunk lenni, akkor már önmagában a múzeum nem az a műfaj, ami nagyon csalogató napjaink átlagemberének. szóval.. ez olyasmi, mint mikor anyuka a kicsi fiának azt mondja, hogy ne nyúlj a radiátorhoz, mert forró és fájni fog. persze, hogy odanyúl. ők sem hirdetik színes és hivalkodó feliratokkal, hogy micsoda csoda látható ott. annyit se írnak, hogy jöjjünk, mert várnak. végre. végre semmi hazugság. sosem voltam kibékülve azzal, ha azt mondták, vagy azt olvashattam hasonló helyeken, hogy szeretettel várnak vissza. engem? és főleg szeretettel? a pénzt esetleg, nadehogy engem? egyébként kár belegondolni, hisz azok sem teszik meg akik ezt írják/mondják.
azonban ők bevallják, hogy giccs. nem áltatnak. csak pozitívan csalódhatunk.
párszor elgondolkodtam már azon, hogy mi történne akkor, ha egy politikai párt kampánya is ilyen kifordult lenne. ne szavazzon ránk. csak egyek vagyunk a sok szar közül. egyáltalán nem biztos, hogy nem lesz rosszabb velünk a gazdasági és kulturális helyzet, mint amilyen most, az aktuális vezetőkkel. ne kérjék számon, hogy pocsékabb dolgot rántottunk össze, mint elődeink 4 éve. merthogy tudjuk. nem vagyunk nagy számok, merthogy ez az egész nem nagy szám. vállaljuk. bevalljuk.
giccsmúzeum. a giccs már önmagában giccses szó. műanyag festett aranyszínű láncok jutnak róla eszembe, a barbie babáimról függtek olyanok. németül kitschig.

tök más téma: amit ide fogok másolni az tulajdonképpen jó vers. nevetnem kell rajta és nagyon bánt, hogy így vagyok programozva és ilyen szerteágazó az asszociációm. sajnálom, nem nevetni való vers, de hát Frizbi. és rögtön eszembe jut Hajdú Péter. és az a borzasztó műsor. nevetek, és kihull a versből a veleje. bennem van a hiba, meg a tv2-ben.


Tóth Krisztina: Frizbi
 
Visszasírod majd, ez a múlt,
mondtad egyszer a lépcsőn vacsorázva,
mikor napok óta egy fehér frizbiből ettünk,
mert a tányérok becsomagolva álltak.
Néhány év múlva (tányérral-frizbizés után),
mikor a lépcsőn sírtam, vissza-
jössz-e? (becsomagolva álltál),
azt mondtad, elrepült,
jó dobás volt pedig,
de az idő nem kedvez, másfelé húz,
megálltam fehéren a levegőben:
a szívem félrehordott

honnan és hová (ugorj)

tulajdonképpen ez a kettő a fontos. minden más elhanyagolható. és e kettő közül is a másodikra sokkal több figyelmet érdemes szentelni. eldöntöd magadban, látod a szemeid előtt cikázó előre vetített színes képsort: mozdulatra készülsz. el fogsz ugrani. szökkenni szeretnél, de azt talán nem is tudnak az emberek. nem láttam még szökkenő embert. nehezíti őket a hétköznapiasság súlya. az őzek például képesek zsigerből szökkenni. persze ez valószínűsíthetően annak a következménye, hogy az őzeknek nincs határidőnaplójuk, mobiltelefonjuk, és nem ismerik azt a kifejezést, hogy valutaárfolyam. tehát mi csak ugrunk, de ez nem is baj. ezt is lehet másképp. hogy legyen valami, amitől több, amitől olyan igazi örömugrás. miközben elfelejted, hogy mi a neved és pár másodpercig átjár az illúzió: őz vagy. miközben kiáltasz egyet és a kiáltásodban benne vannak az egész nap bennragadt szavai, lenyelt gondolatai, elnémított mondatkezdeményei. mindent az határoz meg, hogy honnan és hová. mély levegő, ezt már az oviban is megtanultad, borzongsz, vagy nem, aztán egy végteleníthető pillanat, amiről leginkább Müron Diszkoszvetője jut eszembe. és hopp. ki az ablakon. kicsit meghalunk. inkább hagyjuk ma a tragikumot. csak ugrasz, mert jó. ugrasz, mert mit is tehetnél. ugorj, mert most ez a legfontosabb. örülök, hogy megérkeztél.

minőségét megőrzi.

A sajt. A sonka. Először csak ezek. Majd a karácsonyi és húsvéti ajándékok. Később maga a karácsony is. Most pedig te, vagyis mi mindannyian. Csomagolva. Több réteg. Hiába tépem nem látom a bőrödet. Aztán majd lehet, hogy évek múlva mind így születnek az emberek és nem is létezik majd ez a szó: bőr. Kezedről lógnak az újságpapírcafatok, csak az érdekel mi van oda írva. Betűzgeted. Kérdezgeted a többieket, hogy jól olvastad-e. Követeled az újracsomagolást. Reklamálsz. Ha megunod, akkor azzal foglalkozol, hogy másokról szebbeket írnak-e a ráragasztgatott hirdetések. Nézelődsz, keresgélsz, csak a csomagolás számít. Nekidőlve a fának erről bírsz csak beszélni, mások is. Ez már természetes. Nem is adódna nagyon más téma. Az élet is be van csomagolva. Elfut az idő. Gondolkodtál már azon, hogy egyáltalán ki az aki ezeket a cikkeket fogalmazza? Hogy miért teszi?
Megint reklamálsz. Beszélsz, olvasol. Aztán ráébredsz, hogy mindvégig mást sem tettél. És lejárt a szavatosságod.

Yoko Ono Pellérden

Csak hólyagos talpak. Ennyi maradt a tegnap estéből. Halvány emlékek, táncmulatság. Visítottam, olyasmiket hallok, hogy hej. Meg hop. Csuhajla. A kezem és lábam emlékszem olyan sebesen mozgott, hogy a levegőben látszik valami hússzínű elmosódás. De a többi dolgot foltokban látom. Kivel táncoltam? Álarcok, maszkok, de nincs farsang. Esik az eső, még sincs sár. Egyébként senki nem tud táncolni. Felkérnek, pirulás, alig vártad, mégis szabadkozol, fogalmad sincs, hogy kell az ilyet, de már tápászkodsz fel, a szoknyádat kisimítod, erősebben ver a szíved. Irányítani engeded magad, pedig amúgy egy diktátor vagy. Finoman elengeded,  rábízod magad. Teljes valódat. Pedig ahogy mondtad már, te megmondtad, mert mindig megmondtad, hogy bizony te ezt nem hagyod, te a biciklidet sem bízod senkire. Egy pillanatra kétségbe esel, úúú jaj, mit tesz veled, megváltoztat, vagy csak te mutatod másnak magad? Vitorlázz némán, át a réteken túl a sóson, túl az édesen. Fehér terítőre folyik a vörösbor, valamit hallottál, hogy jelent valamit, de igazából azt sem tudod eldönteni, hogy babonás vagy-e. Péntek 13, fekete macska, kéményseprő, szerencsehozó malac, összetört tükör, csiribú csiribá, abrakadabra. Csalódtál a mágiában, nem vettek fel a Roxfortba. Hiába üldögéltél a postaládánál és nézegetted az állatkertben a baglyokat. Tudtad a varázsigéket, nemcsak az elközhelyesült vingardium leviosat. Mugli vagy. Kiugrasz az ablakon, az óvodában, seprűt magad alá téve, hátha beválik nálad az, ami Neville-nél is. Hát nem. Horzsolás, bömbölés, kifut az óvónéni, rákiáltasz hadonászva a fakanállal: petrificus totalus. Újabb csalódás. Azt mondja hátra köti a sarkad. Rakétákat lő a telihold, s te valahogy nem találod a helyed. Oda visz a dadushoz, rosszallóan csóválja a fejét, pedig róla azt hitted, hogy más, hogy legalább olyan, mint mondjuk Aberforth-t. Hát persze nem elég nekik, hogy most ért a felismerés, hogy sosem fogsz Mirtle mosdójában járni, enni a Bogoly Berti-féle Mindenízű Drazséból, vagy elkapni a cikeszt, és ezzel erre a stílustalan bólyi általánosra vagy ítéltetve. Büntetést kapsz. ... maradj otthon, nézzél tv-t, tök sötét vonatokat mutat minden csatorna... Nem mentél el a búcsúkoncertre. Végül is mindegy is, tudtam, hogy nem is jössz... Rázd a fejed, hátha kirepül az agyevő bogár. Majd el is felejtettem. Yoko Onoval álmodtam. Fagyiztunk, a Széchenyi téren. (Mintha egyszer említette volna valaki, hogy Pécs Magyarország Liverpoolja) Azt mondta, hogy nem miatta oszlott fel a Beatles. Sztracsatellát ettem és azt mondtam elhiszem. Utálom a sztracsatellát. Aztán azt mondta, hogy gyönyörű ez a kulturális főváros. Válaszoltam, hogy ez már nem az. 2010-ben volt. Vitába szállt velem. Fejemhez vágta, hogy neki senki sem hisz el semmit. Levágta a földre a fagyiját és felszállt a pellérdi buszra. Jól van. Jó nagy farkú négerekkel állni a szélben.

sok mindent megértettem.. a Tejút egy jó nagy homály

Megújult a blogger. Ilyenkor mindig megijedek, zavarodottan kattintgatok. Cselekedj és aztán gondolkodj. Nem tetszik az új külső. Eddig azt hittem, hogy nyitott vagyok a változásokra. Tán, öregszem? Most úgy teszek, mintha iszonyú lényeges lenne ez az új felület és bátran lehetne róla-felette-miatta filozofálgatni. Persze ez butaság. Kicsit édeskés szó a butaság. Talán a buta emberek édesek. Az okosak meg savanyúak. A még okosabbak keserűek. Akik okosnak hiszik magukat, azok sósak. Az íztelenekről szó se essék. Egyébként tényleg. A butaság addig a pontjáig míg nem lesz elviselhetetlen és irritáló, addig bájos is tud lenni. Hangos a zene és hideg van. Takaró a hátamon. Felkelnék és táncolnék, a vázát is leverném. Könnyű átvenni a ritmust, most valahogy ráérzek, a billentyűk kattogása és a dal összhangban van. S így a gondolatok is, melyek az ujjaknak a parancsolnak. Látom a lábam, ahogy kirúgom magam alól a szőnyeget. Illetve képzelem. Mert hát nem keltem fel. Itt ülök. Nézek és írok. És hogy ritmusra, most az is mindegy. Csak szeretnék táncolni. Szeretnék elmenni. Szeretnék megújulni. Szeretnék nemtörődni. De csak ülök, maradok, és törődök. Egyébként azt éneklik, hogy Stux maga vérbeli párizsi lett. Hatodszor indítom újra. Hacsak meghallom a város nevét, vagy egy ázott papírra firkantva megpillantom, máris leterítenek az emlékek, tarkón vág egy szívlapát. Más állapot, képek, hangok, fények, illúziók, füst. A lehető legborzasztóbb dolog az, hogy odamentem és nem maradtam ott. Más dolog verset mondani a szabadságról, meg megélni azt. Akár élvezetes is lehet olvasni emberekről, akik meg merték tenni, de olyanná válni... nehéz. Biztos, hogy igazad volt, mikor azt állítottad, hogy csak úgy a levegőbe beszélek, de képtelen lennék megtenni. Borsófőzelék és valami húsillatú panírjelmezes dolog. Ha nem választok az is egy választás. Dagonyázni a maradékban, rég elfeledett jelszavakat skandálni, sírni afelett, amit mindenki elfeledett. Pff, nem szeretek rímeket faragni. Egyedül vagyok itthon. Mondjuk erről is én tehetek. A kutya ugat. A tyúk szarik.

helló, jó napot, szervusz, szia, tótojom

Tárgyat kérdeznek, gyorsan kell válaszolni. Különben meghalsz. Azt mondom sajt. A másik asztalt mondott. Meghaltam. Jobb is ez így... Lebegni a valóságban, mosolyogni, játsszuk el, hogy van pokol. A halottról vagy jót, vagy semmit. Szoknyában vagyok, nyitva van a hajam nem mintha ez változtatna bármin is, de jó érzés azért, hogy nem futónadrágot húztam. A pékség előtt kinn egy tábla, krétával felírva a kínálat. Pizzás táska, sajtos roló, túrós batyu. Hát jól van, egyszer terveztetek magamnak egy pizzaszelet formájú-mintázatú táskát. A rolómat bekenem a sajttal. A túrós batyu nem olyan vicces, tök természetesen kérik az eladótól. Kérek egy túrós batyut. Közhely. Bár a zsemle még inkább. Elmondom a verset, remeg a lában, olyan furcsa ez, miért izgul az ember? Aztán félek, szabályosan rettegek, Radnóti beszél belőlem, érzem a tarkómon én is a fegyvercső nyomódását, gyorsítok, hogy végigmondhassam, nem véd meg engem, sem emlék, sem varázslat. Várom a lövést, szinte látom a halál szépségét, illata van... De nem lőnek, hát persze, egyszer már meghaltam, azt mondtam sajt. Valahogy nem vagyok vidám, hogy képtelen vagyok kétszer megdögleni. Gombóc a torkomon, katarzis, kiráz a hideg, de verítékezem: van egy vékony átmenet közvetlenül a boldogság és a rettegés között. Számít az, hogy ki vagy, vagy csak az, hogy mit tettél? Valaki azt mondta, hogy nem hisz a szerelemben. Én nem hiszek a deltoidban. A grafit átszakítja a papírt, csak annyit látok, hogy papírsárkányt rajzoltam, kell neki madzag is meg masni. Ki is színezném, de nincsenek ép színes ceruzáim, menthetetlenül megrágom őket. Belőlem élnek a ceruzagyárak. Ellopták a telefonom, elindult a kezem, de félúton megtántorodott: már nincs mit lehalkítani a moziban. (Vissza a popcornhoz, kiömlik a fele már a reklámnál. Mi lesz itt?) Nem kell kinyomni senkit, ha magányra vágyom, csevegés helyett. Egyébként lehet, hogy csak elhagytam és nem lopták el. De ha azt mondom ellopták, akkor azt hiszik nem én tehetek róla, banditák voltak, símaszk, kellett a zöld lg-m. Klárának hívták. Benne a számok, az sms-ek. Jókor tűnt el, a legtöbbjére, azt hiszem már nincs szükségem. Meggyorsítottak egy egyébként, kínzóan lassan végbemenő búcsúfolyamatot. Nem hívhatom, nem emlékszem a számára, ő sem fog keresni, magától sosem jött ez össze.  facebookot gyűlöli. Amit talán meg is lehetne érteni. De most nincs hozzá kedvem.
Mit parancsol?
Nem parancsolok.
Mit hozhatok?
Mit akar hozni?
Nem szomjas?
Hozzon egy vajsört.
Az nincs.
Akkor minek kérdezte?
Ünnepélyesen fogadom, hogy nem leszek többé szerelmes.

egy gerezdet ért.

Vége?
Igen, vége...
Gyűlölöd?
Nem... Vagyis nem hiszem.
Sírtál?
Sosem sírok.
Mennyi csokit ettél?
Csak egy gerezdet.
Különös. Ugye nem fogyókúrázol?
Nem.
És egész biztos, hogy csak ennyit ért? Legutóbb két üveg nutella és 3 tábla milka is...
Nem kívántam többet.
Szóval, nem lesz folytatás.
Nem, ahhoz legalább fél tábla kellett volna.

nem várom meg

Nem várom meg, míg megkomponálod, majd levezényled requiememet. Ezt eldöntöttem. Egyébként tehetséges vagy. Kizártnak tartom, hogy akár csak egy hang sípolva szólna, vagy, hogy a ritmus nem illene tökéletesen a dallamhoz. Az előkészületeid is eddig hibátlanok. Lassú vagy, de precíz. Hatékony. És persze nem egyedül dolgozol, kiképeztél egy hatalmas team-et. Hűek hozzád. Az más kérdés, hogy ők hozzám tartoztak. Függetlenül attól, hogy elismerem zsenialitásod, talán sportszerűtlen, a módja annak, ahogy dolgozol. Most azt gondolod, hogy ezt biztos azért mondom, mert képtelen vagyok elviselni, hogy a zeneszerző versenyben te állsz nyerésre. Én tulajdonképpen nem akartam volna indulni ezen a versenyen, legalábbis, ha tudtam volna, hogy ez lesz belőle. Eleinte jó mókának tűnt, de így már veszélyesebb sokkal, hogy a boldogság, a barátok, a becsület múlik rajta.
Békejobbot sem nyújtok, túl sok minden történt, mi már sosem fogjuk elviselni egymást. Egyszerűen csak kiszállok a versenyből. Gondold azt, hogy te nyertél. Mostantól nem ismerjük egymást. Majd más érdeklődési kör után nézek, hagyom a zenét... Nem is ez a probléma. A csapatod. Akik, mit sem sejtenek az igazságról. Hát most már mindegy, te nyertél, szóval... Ha veled akarnak menni, hát menjenek.
Pedig, volt, hogy ihletem volt.

vers

Kemény Lili: Bűnbeesés

A családomban senki nem tehet semmiről.
Mindenki istenvezérelte báb.
A felelősség fölhalmozódik, recesszív allélon öröklődik,
így lappang a nemzedékek között.
Hat nemzedék óta bennem jött ki először.

Az én bűnöm, hogy a nagyapám fölrobbantott
egy orosz tankot,
hogy abban a tankban akkor két orosz ült,
a két orosz részeg volt
(nem orosz mércével), és apám születését várta.

Az én bűnöm, hogy apám megváltotta a világot,
de senki nem vette észre,
csak egy egyetemi tanszék, ahol a poros szakállú,
nagy tudású férfiakat,
és a negyvenedik évük előtt meghaló
bolond lányokat képzik.

Az én bűnöm, hogy anyám ilyen lány volt,
és mégis elmúlt negyven.
Erre sosem készítették föl; és az én bűnöm, hogy a
dédanyámnak hetekig kell
erőltetetten zokognia, hogy valaki egyszer
megkérdezze, mi baja.

Az én bűnöm, hogy a zsidó ágon a gazdagok
járnak vacsorázni a szegényekhez,
és mindenki igyekszik pokollá tenni a
vele élők életét, bosszúból a saját
elrontott életéért, míg a tabáni ágon mindenki
önmagát bünteti.

Az én bűnöm, hogy az anyám és a húgom a lakás
két végében kuporogva
gyűlöli egymást, és a kutya oda-vissza rohangál
kettejük közt,
hogy béküljenek ki végre, de mindketten makacsul
félreértik a kutyát.

Az én bűnöm, hogy a felmenőim mindig az
aktuális előtti rendszer hívei voltak.
Az én bűnöm, hogy sosem cselekedtek.
Az én bűnöm, hogy ha mégis,
akkor az egészet eltitkolták,
aztán nem lettek se hatalmasok, se hősök,
és hogy sosem szűntek meg szeretni egymást,
pedig már mindenkinek az lett volna jobb.

Az én bűnöm, mert amikor rendszerezve
fölsorakoztatták az emberiséget
(hogy aztán egy részét vonatokra pakolják),
a családom a szélére sodródott,
így került közel ahhoz az ablakhoz,
amin nem lehet kinézni, mert arra való,
hogy Isten benézzen,
és a család meg se próbált kinézni rajta,
én estem bűnbe egyedül.

a pont - csak a test meg a szavak

elérni átfordulni összerakni szétesni. szétesésben magadra találni.
üvölteni.
nagy szavak.
szabadság. háború. szerelem. béke.
könnyen eljöhet az a pont.
ahol eltörik.
kipukkad.
a valóság rágógumifelhője.
elromlik.
új kezdődik.
állat.
őrület.
nincs belül már semmi. csupán a test. meg a szavak.
nem érti.
ha nem érte el a pontot.
csak a test. meg a szavak.
kiveszett értelem.
új töltődik.
nyelvújítás.
pont pont vesszőcske.
fel akarok nevelni egy sertést...
enni, enni, enni adni.

többistenhit

Janus. Rajz óra. Házi feladat. Montázs. Végre valami elkészíthető. Múltkor a bevásárló szatyor tervezésnél az volt az érzésem, hogy még azon bizonyos boltkóros ismerőseimnek is elmenne a kedvük a vásárolgatástól, mikor megnézték a munkám. De ez most más. Egy közös pontot, valami igaznak tűnő, izgalmasan megfogalmazott gondolatot kell keresni, és az alapján egy színes papírra (esetünkben barack) felhelyezni képeket, kicsit takarva, kicsit látszani hagyva egymást. Zsúfoltan, rendetlenséget, káoszt mímelve, mert ezt így szokás, és egyébként is a felforduláshoz sokkal több érzelmi szál fűz, mint a rendhez. A legnagyobb kihívás a ragasztó igényes használata és az ollóval az általam meghatározott képzeletbeli vonal mentén való vágás. A képek kiválasztása és a mottó keresése, sokkalta élvezetesebb és könnyebb feladat. (Tipikus esete a sok ötletem van és ennek felét meg nem valósítom helyzetnek) Megpróbáltam összeállítani egy istentablót. Olyan 20-21. századi formában, általam "olimposzi jellemeknek" tartott személyekből, akikre már-már áhítattal tekintek. Olyan emberekre kell gondolni, akiket bárki ismerhet, mert alkotó munkájukban, gyakorlatilag megjelenítették, egyéni módon a világmindenséget, illetve annál egy kicsit többet. Erre a montázsra igazán jó érzés időt áldozni, amolyan csekély hódolat előttük, akikből páran már meg is haltak, és sosem tudnám azt visszaadni nekik, amivel engem gazdagítottak. Nyilván hiányoznak páran a tablóról, de jó így együtt látni őket. Köszi nektek. De tényleg. Tudom, hogy ez nem jelent szinte semmit, de azért mégis...

Janne Teller: Semmi

Egy estés könyv. Amilyen rövid maga az olvasás folyamata, olyan hosszú az emésztés, a mardosó, savanykás utóhatás, az "írói-beléd-rúgás" fájlalása. Már az első-néhány oldalnál tudtam, hogy merésznek kell lennem ahhoz, hogy képes legyek tovább olvasni, benne volt a sorokban, hogy ez majd kizökkenti az olvasó, szürke, olykor silány életét és majd nagyon fog zavarni a kérdés, amit fel fog számomra tenni az író/a könyv. Nem voltam biztos benne, hogy ki akarok zökkenni, hogy mostanság vagyok-e olyan állapotban, hogy a zökkenésből épülés legyen, ne pedig bukás. De, persze, mint mindig, győzött a kíváncsiság. És ettől kifejezetten boldog vagyok.
"– Ha nyolcvanéves korotokig éltek, akkor addigra már harminc évet végigaludtatok, jó kilenc évig jártatok iskolába és írtatok leckét, és majd' tizennégy évet töltöttetek munkával. Mivel már hat éve elment a kisgyerekkorra és a játékra, s mivel még tizenkét évre lesz szükség ahhoz, hogy takarítsatok, főzzetek és gyereket neveljetek, legfeljebb kilenc évetek marad arra, hogy éljetek is."
Nem szeretném azt a kijelentést tenni, hogy a könyv ráébresztett arra, hogy mi az, amit már lehet valaminek nevezni és mi az, ami semmi. Mert tulajdonképpen nem is ez történt. Egyszerűen csak elolvastam, reggel könnyes szemmel mentem be a suliba, és dübörögtek belül az érzéseim, mert eszméletlenül fájt, hogy Pierre Anthonnak (a főszereplő fiú), hogyha teljesen nem is, de részben igaza van. Például, ami a látszatot illeti. 
"-Miért tesz mindenki úgy, mintha minden, ami nem fontos, nagyon fontos lenne, miközben baromira el vannak foglalva azzal, hogy úgy csináljanak, mintha a valóban fontos dolgok egyáltalán nem lennének fontosak?"
Hát végül is nem erről van szó? Üldözünk valamit, amiről csak mi szépen elhisszük, hogy Valami, megegyezéssel elneveztük Valaminek, felruháztuk tulajdonságokkal, de mélyen tisztában vagyunk vele, hogy ez bizony nem több a Semminél, csak erről hallgatunk, mert kényelmesebb így élni? Nem, nem erről van szó. Legalábbis szívből remélem. Ilyen szempontból veszélyes könyv. Kételyt ébreszt, amit le kell győzni.
 "– Azért járunk iskolába, hogy utána dolgozhassunk, és azért dolgozunk, hogy utána szabadságra mehessünk. De akkor miért nem kezdjük rögtön a szabadsággal? – kiabálta, s egy szilvamagot köpött felénk."
Mindenesetre a cselekmény nem szeretném részletezni, rövid, velős, nagyot ütős, elveket szétsöprős, új képet festős, törős, ragasztós, rombolós, helyreállítós. Jócskán üzen a tény, hogy eleinte betiltották Dániában, majd kötelező olvasmány lett.

"– Minden mindegy! – harsogta egyik nap. – Mert minden csak azért kezdődik el, hogy egyszer véget érjen. Születésetek pillanatában haldokolni kezdtek. És így van ez mindennel."

Mi számít, mi nem, mi valami, és mi semmi, és ki vagyok én, és ki vagy te, és számít-e az, hogy mi ketten együtt mik vagyunk? Vagyunk-e egyáltalán valakik, ha összeérünk? És, ha külön-külön senkik vagyunk, együtt lehetünk-e még "nem-senkik". És egy senki alkothat- egy "nem-semmit"?

"A csimpánz agya és DNS-e majdnem ugyanolyan, mint a miénk - rikácsolta tegnap, miközben himbálódzott a szilvafa ágán. - Embernek lenni, tényleg nem nagy szám. - Ma reggel, meg azt mondta: - Hatmilliárd ember él a Földön. Ez is sok, de 2025-re már nyolc és fél milliárdan leszünk. A legtöbb, amit a világ jövőjéért tehetünk, az az, ha meghalunk."

a ketchup hatalom

A melegszendvics illatot nem mondanám ínycsiklandozónak, de nem is fojtogat fülledten. Két percig tartó, álfeszültség, kiborító döntéshelyzet: szalámis, vagy húskrémes. Bevett ceremónia ez a dilemmázás, de már az elején tudom, hogy mi lesz a vége. Fél pillanatra nem figyelek, gondolataim elúsznak a térből, s máris hátrébb állok a sorban, mint eredetileg. Öblös, olyan tizenegyedikes-fiú-féle-nevetés. Ezredszerre hallott poénok: a kaját újságpapírban adják. Fellöknek. Kiömlik egy fél literes, forró tea. Anarchia. Csak repkednek az szitkok. Katasztrófaelhárítás, érkezik a felmosófa. Lassan nyugodnak a kedélyek. Újabb pocsékabbnál, pocsékabb viccek, irodalomlecke felmondása a másiknak. Az nem is Balassi strófa. De nem szólok. Pöckölik a vállam. Igen, veszek neked colát. Igen, igen, milkát is, ja, hogy perec is lesz? Nem gond. Sorra kerülök?! Nyert a húskrémes. Kifelé igyekszem. Amit büfés küzdelmei fontos tanulságként levonhat az ember: a ketchup hatalom. Kifelé igyekszem, kaján vigyor az arcomon és oldalra húzódnak el az emberek. Utat adnak. A ketchup a hatalom...

try again (rádiójáték)

Amint beléptem a szobába elsüppedtem a nyugalom érzésében. A repedezett falú bögre felett még lustán csavaródott a gőz. A tömény, fejfájdító fahéjillatú füstölő, pedig még nem égett le és ami a legfontosabb: a díszes homokóra még nem pergett le. Nem késtem. És ami a legironikusabb, hogy a kifejezés minden értelmében: utolértem önmagam. Lehuppantam a kissé foszladozó fotelbe és körültekintettem. Furcsán nyitogattam tenyereim és játszadoztam ujjaimmal, mintha most ért volna a felismerés, hogy ura lettem saját testemnek. Csodálattal tekintettem porcikáimra, amelyek ugyan nem lényegültek át, de azóta, hogy beléptem a szobába, már egy másik személyiséget tartogattak magukban. Az iratok a bögre mellett feküdtek a dohányzóasztalon. Ugyan tudtam, hogy mit tartalmaznak, az új nevem, a vadi újan kapott születési helyem és dátumom, és még minden nélkülözhetetlen információt, ami ahhoz kell, hogy tényleg képes legyek felhasználni arra ezt a második esélyt, amire való. Lerúgtam cipőm, felszökkentem és lehalásztam a polc tetején heverő naplót. Vanda szólt nekem, hogy ott találom. Bőrkötéses; finom tapintás; karakteres, valódi bőr illat. Ódzkodtam, hogy beleolvassak, és szorongató érzés volt, hogy egy füzetnyi vastagságú írásból kell megismernem "önmagam". Fodor Vanda naplója. Dőlt, vékony betűk, nőies, csipkeszerű írás. De csak pár sort kellett elolvasnom, s máris felfigyeltem rá, hogy a finom külalak, szinte már-már rajzolt betűk ellentétben állnak, a puritán, nyers, mondhatni közönséges tartalommal. Hirtelen csaptam be a könyvecskét. Hát hiszen ezt a történetet nem írhatom tovább. Nem így írok. Semmilyen tekintetben. Kétségbeesésemben elhatároztam, hogy meg kell semmisítenem a naplót. És egyébként is. A naplóírás eredendően arra szolgál, hogy őszintén kipakoljuk lelkünk bomlástermékeit. És hát hiába, ha tetszik, ha nem én már nem mondhattam se szóban igaz mondatot, se nem adhattam írásban. A lehető legegyszerűbb kérdésre, arra, hogy mi a neved: arra is csak elnyököghettem az ajándékba kapott megszólítást. Élhettem az ajándékba kapott életem, és úgy véltem mindenki, bárgyú vigyorral elhiszi majd, hogy ez a valóság, hisz ennél stabilabb, tökéletesebb hazugságot senki nem eszelt ki még. A homokóra lepergett. Nem úszott el se felettem, se alattam az idő. Kivételesen együtt úsztunk. Hivatalosan is kezdetét vette, a második életem. Még hogy nincs olyan, hogy új játék... Kinek nincs? Az egésszel pusztán annyi a probléma, hogy az a belül facsaró, talán gáz halmazállapotú anyag, amit az egyszerű ember lelkiismeretnek nevez, átitatja, bénítja, mérgezi a sejteket, és ahogy befordultam már "Vandaként" a fürdőszobába, már hallottam is a hangokat: jobb egy hazug Valakinek lenni, mint egy őszinte Senkinek?

Ajjajjaj

Jobb évet! Tényleg bocsánat azoktól, akik idetévednek olvasgatás céljából, hogy ilyen ritkán vannak bejegyzések, ennek több oka is van, de egyik sem az, hogy nem szeretek írni... Írni talán legjobban szeretek, bármily lehetséges alkotófolyamat közül. Olyant alkotni ami vélemény is, valamint túlmutat a vélemény műfajon, mert szerintem úgy önmagában a vélemény maga nem sokat ér, ha nincs benne semmi más. Valami különleges kell, ha már irodalmi ízlésnél tartunk. Nem is fontos, hogy jó vagy szép dolog legyen, lehet felőlem teljesen rossz, csúnya, átkos dolog is, de szívesen elolvasom, csak legyen új. Különleges. Sablonmentes. Hiteles. Természetes. Linkelek egy érdekes írást:  http://www.szepi.hu/irodalom/kedvenc/kt_005.html legközelebb majd próbálok időt szakítani egy bővebb témakifejtésre...