lehetne.

ülünk. állunk. fekszünk. sírunk. nevetünk. fellélegzünk. búcsúzunk. de legfőképpen csak... ismételni próbáljuk a megismételhetetlent. felidézünk helyeket, újra összegyűlünk, a múlt gyönyörű, csillámló építőköveit keressük, hogy jelent eszkábáljunk. tulajdonképpen ez a baj. építjük, megrendezzük, csináljuk a jelent. alakítjuk, kalapáljuk, hibátlant akarunk, minél nagyobbak az erőfeszítések, annál távolabb kerülünk a köznyelv által "tökéletesnek" hívott elképzelt állapottól.
csalunk, hazudunk, bántunk szeretetből. csak jót akarunk. mindig csak jót. másoknak, a szeretteinknek. na meg magunknak. elsősorban magunknak. gyűlölünk, hogy védjünk. hogy megvédjenek. véd és dacszövetségek. titokból szóbeszéd, szóbeszédből hír, hírből szenzáció. fokozatok. szépen felszívódik a gerincvelő. az is fokozatosan.
fájdalmat okozunk, van, hogy véletlenül, de gyakran megtervezve. kétélű kardok. megint sírunk. eredj csak a citatum.hu-ra keress valami hangzatost, amivel hirdeted, hogy rossz neked. tulajdonképpen nem zavar, hogy fogalmad sincs arról, hogy kitől  is idézel. hogy ő miért mondta. mikor és kiknek. te vagy a fontos. lájk. "jujjj, mi a gáz." ".... mindegy" "naaaaa." "gyere privibe" "oks.."
múltidőben beszélünk.
beszélTünk.
valami jó volt.
valami rossz lett.
ellentmondok önmagamnak?
azért. csillan a közhely, de mégis: létezik még a nyári szünet, ráadásul közeleg is, zene, lányok, fiúk, jó esetben család és barátok, minden földi jó. aztán lehet, hogy istened is van. ja meg coca cola. Radnóti Miklós.
körbevesz a valóság. szép és csúnya. jó meg szar. illatos és büdös. hangos és halk. nálad a kanál. abból mersz amiből akarsz. és komolyan te döntesz arról, hogy menzakajára fizetsz be. vagy máshol eszel.
emlékezni fontos, de visszapörgetni felesleges. ha kipukkan a 4 évvel ezelőtti szürke égboltos, októberi este felcicomázott, idealizált emlékballonja, lehet, hogy lesz helye újnak. ki tudja.
elkalandozom és és festem a falamat. pirosra. pont mint a ketchup.
ja meg megyek enni adni a kutyának. merugye. éhen maradna.

giccsmúzeum

áh, semmi izgalmas, csak ugye van az a dolog, hogy Helikon. középiskolások, meg akiknek köze van középiskolásokhoz, azok tudják, hogy mi az, de nem is ez a lényeg. csak hát ott lebzselünk, Keszthelyen, és egyszer csak ez a tábla megjelenik. giccsmúzeum. balra. nem volt időm benézni, pedig ez azért tényleg érdekelt. hogy micsoda tréfás fordítva gondolkodásra utal ez. mégpedig. kinek jó a giccs, pontosabban, ki kíváncsi a giccsre? az más kérdés, hogyha őszinték akarunk lenni, akkor már önmagában a múzeum nem az a műfaj, ami nagyon csalogató napjaink átlagemberének. szóval.. ez olyasmi, mint mikor anyuka a kicsi fiának azt mondja, hogy ne nyúlj a radiátorhoz, mert forró és fájni fog. persze, hogy odanyúl. ők sem hirdetik színes és hivalkodó feliratokkal, hogy micsoda csoda látható ott. annyit se írnak, hogy jöjjünk, mert várnak. végre. végre semmi hazugság. sosem voltam kibékülve azzal, ha azt mondták, vagy azt olvashattam hasonló helyeken, hogy szeretettel várnak vissza. engem? és főleg szeretettel? a pénzt esetleg, nadehogy engem? egyébként kár belegondolni, hisz azok sem teszik meg akik ezt írják/mondják.
azonban ők bevallják, hogy giccs. nem áltatnak. csak pozitívan csalódhatunk.
párszor elgondolkodtam már azon, hogy mi történne akkor, ha egy politikai párt kampánya is ilyen kifordult lenne. ne szavazzon ránk. csak egyek vagyunk a sok szar közül. egyáltalán nem biztos, hogy nem lesz rosszabb velünk a gazdasági és kulturális helyzet, mint amilyen most, az aktuális vezetőkkel. ne kérjék számon, hogy pocsékabb dolgot rántottunk össze, mint elődeink 4 éve. merthogy tudjuk. nem vagyunk nagy számok, merthogy ez az egész nem nagy szám. vállaljuk. bevalljuk.
giccsmúzeum. a giccs már önmagában giccses szó. műanyag festett aranyszínű láncok jutnak róla eszembe, a barbie babáimról függtek olyanok. németül kitschig.

tök más téma: amit ide fogok másolni az tulajdonképpen jó vers. nevetnem kell rajta és nagyon bánt, hogy így vagyok programozva és ilyen szerteágazó az asszociációm. sajnálom, nem nevetni való vers, de hát Frizbi. és rögtön eszembe jut Hajdú Péter. és az a borzasztó műsor. nevetek, és kihull a versből a veleje. bennem van a hiba, meg a tv2-ben.


Tóth Krisztina: Frizbi
 
Visszasírod majd, ez a múlt,
mondtad egyszer a lépcsőn vacsorázva,
mikor napok óta egy fehér frizbiből ettünk,
mert a tányérok becsomagolva álltak.
Néhány év múlva (tányérral-frizbizés után),
mikor a lépcsőn sírtam, vissza-
jössz-e? (becsomagolva álltál),
azt mondtad, elrepült,
jó dobás volt pedig,
de az idő nem kedvez, másfelé húz,
megálltam fehéren a levegőben:
a szívem félrehordott

honnan és hová (ugorj)

tulajdonképpen ez a kettő a fontos. minden más elhanyagolható. és e kettő közül is a másodikra sokkal több figyelmet érdemes szentelni. eldöntöd magadban, látod a szemeid előtt cikázó előre vetített színes képsort: mozdulatra készülsz. el fogsz ugrani. szökkenni szeretnél, de azt talán nem is tudnak az emberek. nem láttam még szökkenő embert. nehezíti őket a hétköznapiasság súlya. az őzek például képesek zsigerből szökkenni. persze ez valószínűsíthetően annak a következménye, hogy az őzeknek nincs határidőnaplójuk, mobiltelefonjuk, és nem ismerik azt a kifejezést, hogy valutaárfolyam. tehát mi csak ugrunk, de ez nem is baj. ezt is lehet másképp. hogy legyen valami, amitől több, amitől olyan igazi örömugrás. miközben elfelejted, hogy mi a neved és pár másodpercig átjár az illúzió: őz vagy. miközben kiáltasz egyet és a kiáltásodban benne vannak az egész nap bennragadt szavai, lenyelt gondolatai, elnémított mondatkezdeményei. mindent az határoz meg, hogy honnan és hová. mély levegő, ezt már az oviban is megtanultad, borzongsz, vagy nem, aztán egy végteleníthető pillanat, amiről leginkább Müron Diszkoszvetője jut eszembe. és hopp. ki az ablakon. kicsit meghalunk. inkább hagyjuk ma a tragikumot. csak ugrasz, mert jó. ugrasz, mert mit is tehetnél. ugorj, mert most ez a legfontosabb. örülök, hogy megérkeztél.

minőségét megőrzi.

A sajt. A sonka. Először csak ezek. Majd a karácsonyi és húsvéti ajándékok. Később maga a karácsony is. Most pedig te, vagyis mi mindannyian. Csomagolva. Több réteg. Hiába tépem nem látom a bőrödet. Aztán majd lehet, hogy évek múlva mind így születnek az emberek és nem is létezik majd ez a szó: bőr. Kezedről lógnak az újságpapírcafatok, csak az érdekel mi van oda írva. Betűzgeted. Kérdezgeted a többieket, hogy jól olvastad-e. Követeled az újracsomagolást. Reklamálsz. Ha megunod, akkor azzal foglalkozol, hogy másokról szebbeket írnak-e a ráragasztgatott hirdetések. Nézelődsz, keresgélsz, csak a csomagolás számít. Nekidőlve a fának erről bírsz csak beszélni, mások is. Ez már természetes. Nem is adódna nagyon más téma. Az élet is be van csomagolva. Elfut az idő. Gondolkodtál már azon, hogy egyáltalán ki az aki ezeket a cikkeket fogalmazza? Hogy miért teszi?
Megint reklamálsz. Beszélsz, olvasol. Aztán ráébredsz, hogy mindvégig mást sem tettél. És lejárt a szavatosságod.