vers

Kemény Lili: Bűnbeesés

A családomban senki nem tehet semmiről.
Mindenki istenvezérelte báb.
A felelősség fölhalmozódik, recesszív allélon öröklődik,
így lappang a nemzedékek között.
Hat nemzedék óta bennem jött ki először.

Az én bűnöm, hogy a nagyapám fölrobbantott
egy orosz tankot,
hogy abban a tankban akkor két orosz ült,
a két orosz részeg volt
(nem orosz mércével), és apám születését várta.

Az én bűnöm, hogy apám megváltotta a világot,
de senki nem vette észre,
csak egy egyetemi tanszék, ahol a poros szakállú,
nagy tudású férfiakat,
és a negyvenedik évük előtt meghaló
bolond lányokat képzik.

Az én bűnöm, hogy anyám ilyen lány volt,
és mégis elmúlt negyven.
Erre sosem készítették föl; és az én bűnöm, hogy a
dédanyámnak hetekig kell
erőltetetten zokognia, hogy valaki egyszer
megkérdezze, mi baja.

Az én bűnöm, hogy a zsidó ágon a gazdagok
járnak vacsorázni a szegényekhez,
és mindenki igyekszik pokollá tenni a
vele élők életét, bosszúból a saját
elrontott életéért, míg a tabáni ágon mindenki
önmagát bünteti.

Az én bűnöm, hogy az anyám és a húgom a lakás
két végében kuporogva
gyűlöli egymást, és a kutya oda-vissza rohangál
kettejük közt,
hogy béküljenek ki végre, de mindketten makacsul
félreértik a kutyát.

Az én bűnöm, hogy a felmenőim mindig az
aktuális előtti rendszer hívei voltak.
Az én bűnöm, hogy sosem cselekedtek.
Az én bűnöm, hogy ha mégis,
akkor az egészet eltitkolták,
aztán nem lettek se hatalmasok, se hősök,
és hogy sosem szűntek meg szeretni egymást,
pedig már mindenkinek az lett volna jobb.

Az én bűnöm, mert amikor rendszerezve
fölsorakoztatták az emberiséget
(hogy aztán egy részét vonatokra pakolják),
a családom a szélére sodródott,
így került közel ahhoz az ablakhoz,
amin nem lehet kinézni, mert arra való,
hogy Isten benézzen,
és a család meg se próbált kinézni rajta,
én estem bűnbe egyedül.