Janne Teller: Semmi

Egy estés könyv. Amilyen rövid maga az olvasás folyamata, olyan hosszú az emésztés, a mardosó, savanykás utóhatás, az "írói-beléd-rúgás" fájlalása. Már az első-néhány oldalnál tudtam, hogy merésznek kell lennem ahhoz, hogy képes legyek tovább olvasni, benne volt a sorokban, hogy ez majd kizökkenti az olvasó, szürke, olykor silány életét és majd nagyon fog zavarni a kérdés, amit fel fog számomra tenni az író/a könyv. Nem voltam biztos benne, hogy ki akarok zökkenni, hogy mostanság vagyok-e olyan állapotban, hogy a zökkenésből épülés legyen, ne pedig bukás. De, persze, mint mindig, győzött a kíváncsiság. És ettől kifejezetten boldog vagyok.
"– Ha nyolcvanéves korotokig éltek, akkor addigra már harminc évet végigaludtatok, jó kilenc évig jártatok iskolába és írtatok leckét, és majd' tizennégy évet töltöttetek munkával. Mivel már hat éve elment a kisgyerekkorra és a játékra, s mivel még tizenkét évre lesz szükség ahhoz, hogy takarítsatok, főzzetek és gyereket neveljetek, legfeljebb kilenc évetek marad arra, hogy éljetek is."
Nem szeretném azt a kijelentést tenni, hogy a könyv ráébresztett arra, hogy mi az, amit már lehet valaminek nevezni és mi az, ami semmi. Mert tulajdonképpen nem is ez történt. Egyszerűen csak elolvastam, reggel könnyes szemmel mentem be a suliba, és dübörögtek belül az érzéseim, mert eszméletlenül fájt, hogy Pierre Anthonnak (a főszereplő fiú), hogyha teljesen nem is, de részben igaza van. Például, ami a látszatot illeti. 
"-Miért tesz mindenki úgy, mintha minden, ami nem fontos, nagyon fontos lenne, miközben baromira el vannak foglalva azzal, hogy úgy csináljanak, mintha a valóban fontos dolgok egyáltalán nem lennének fontosak?"
Hát végül is nem erről van szó? Üldözünk valamit, amiről csak mi szépen elhisszük, hogy Valami, megegyezéssel elneveztük Valaminek, felruháztuk tulajdonságokkal, de mélyen tisztában vagyunk vele, hogy ez bizony nem több a Semminél, csak erről hallgatunk, mert kényelmesebb így élni? Nem, nem erről van szó. Legalábbis szívből remélem. Ilyen szempontból veszélyes könyv. Kételyt ébreszt, amit le kell győzni.
 "– Azért járunk iskolába, hogy utána dolgozhassunk, és azért dolgozunk, hogy utána szabadságra mehessünk. De akkor miért nem kezdjük rögtön a szabadsággal? – kiabálta, s egy szilvamagot köpött felénk."
Mindenesetre a cselekmény nem szeretném részletezni, rövid, velős, nagyot ütős, elveket szétsöprős, új képet festős, törős, ragasztós, rombolós, helyreállítós. Jócskán üzen a tény, hogy eleinte betiltották Dániában, majd kötelező olvasmány lett.

"– Minden mindegy! – harsogta egyik nap. – Mert minden csak azért kezdődik el, hogy egyszer véget érjen. Születésetek pillanatában haldokolni kezdtek. És így van ez mindennel."

Mi számít, mi nem, mi valami, és mi semmi, és ki vagyok én, és ki vagy te, és számít-e az, hogy mi ketten együtt mik vagyunk? Vagyunk-e egyáltalán valakik, ha összeérünk? És, ha külön-külön senkik vagyunk, együtt lehetünk-e még "nem-senkik". És egy senki alkothat- egy "nem-semmit"?

"A csimpánz agya és DNS-e majdnem ugyanolyan, mint a miénk - rikácsolta tegnap, miközben himbálódzott a szilvafa ágán. - Embernek lenni, tényleg nem nagy szám. - Ma reggel, meg azt mondta: - Hatmilliárd ember él a Földön. Ez is sok, de 2025-re már nyolc és fél milliárdan leszünk. A legtöbb, amit a világ jövőjéért tehetünk, az az, ha meghalunk."