Pages

2012. február 2., csütörtök

try again (rádiójáték)

Amint beléptem a szobába elsüppedtem a nyugalom érzésében. A repedezett falú bögre felett még lustán csavaródott a gőz. A tömény, fejfájdító fahéjillatú füstölő, pedig még nem égett le és ami a legfontosabb: a díszes homokóra még nem pergett le. Nem késtem. És ami a legironikusabb, hogy a kifejezés minden értelmében: utolértem önmagam. Lehuppantam a kissé foszladozó fotelbe és körültekintettem. Furcsán nyitogattam tenyereim és játszadoztam ujjaimmal, mintha most ért volna a felismerés, hogy ura lettem saját testemnek. Csodálattal tekintettem porcikáimra, amelyek ugyan nem lényegültek át, de azóta, hogy beléptem a szobába, már egy másik személyiséget tartogattak magukban. Az iratok a bögre mellett feküdtek a dohányzóasztalon. Ugyan tudtam, hogy mit tartalmaznak, az új nevem, a vadi újan kapott születési helyem és dátumom, és még minden nélkülözhetetlen információt, ami ahhoz kell, hogy tényleg képes legyek felhasználni arra ezt a második esélyt, amire való. Lerúgtam cipőm, felszökkentem és lehalásztam a polc tetején heverő naplót. Vanda szólt nekem, hogy ott találom. Bőrkötéses; finom tapintás; karakteres, valódi bőr illat. Ódzkodtam, hogy beleolvassak, és szorongató érzés volt, hogy egy füzetnyi vastagságú írásból kell megismernem "önmagam". Fodor Vanda naplója. Dőlt, vékony betűk, nőies, csipkeszerű írás. De csak pár sort kellett elolvasnom, s máris felfigyeltem rá, hogy a finom külalak, szinte már-már rajzolt betűk ellentétben állnak, a puritán, nyers, mondhatni közönséges tartalommal. Hirtelen csaptam be a könyvecskét. Hát hiszen ezt a történetet nem írhatom tovább. Nem így írok. Semmilyen tekintetben. Kétségbeesésemben elhatároztam, hogy meg kell semmisítenem a naplót. És egyébként is. A naplóírás eredendően arra szolgál, hogy őszintén kipakoljuk lelkünk bomlástermékeit. És hát hiába, ha tetszik, ha nem én már nem mondhattam se szóban igaz mondatot, se nem adhattam írásban. A lehető legegyszerűbb kérdésre, arra, hogy mi a neved: arra is csak elnyököghettem az ajándékba kapott megszólítást. Élhettem az ajándékba kapott életem, és úgy véltem mindenki, bárgyú vigyorral elhiszi majd, hogy ez a valóság, hisz ennél stabilabb, tökéletesebb hazugságot senki nem eszelt ki még. A homokóra lepergett. Nem úszott el se felettem, se alattam az idő. Kivételesen együtt úsztunk. Hivatalosan is kezdetét vette, a második életem. Még hogy nincs olyan, hogy új játék... Kinek nincs? Az egésszel pusztán annyi a probléma, hogy az a belül facsaró, talán gáz halmazállapotú anyag, amit az egyszerű ember lelkiismeretnek nevez, átitatja, bénítja, mérgezi a sejteket, és ahogy befordultam már "Vandaként" a fürdőszobába, már hallottam is a hangokat: jobb egy hazug Valakinek lenni, mint egy őszinte Senkinek?

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése