még mindig itt vagy, Tartuffe?

talán pár szót kellene írnom Tartuffe-ről. rendkívül furcsa, hogy üvölt a történetből az aktualitás. Moliere (és egyébként Shakespeare is) örök karakterekkel dolgoznak. ki ne ismerne egy házsártos, szemellenzős Pernelle asszonyt, egy vallással takarózó Tartuffe-öt, egy áldozattípus Elmirát, aki egyedül csak ritkán képes megállni a helyét, sokkal inkább férjének a felesége, és anyósának menye, mint önmaga. a történet kimenetele szempontjából természetesen fontos, hogy néhol sikerült kilépnie a hölgynek önmaga árnyékából. és szerencsére ismerhetünk Cleante-okat is, akik a sok olyan ember között, akik a problémáikat önkéntelenül is állandó jelleggel érzelmi síkra terelik és hevességük miatt aligha képesek a gondok valódi, józan megoldására, nos közöttük valamiféle világos mérce lehet egy Cleante-típus. aki a történéseket próbálja a normalitások medrében tartani. peregnek a képek, a saját ismerőseim fényképei, olyan érzés, mintha ők ihlették volna.
a jellemek persze sarkítottak és a helyzet sem nevezhető túlságosan köznapinak, vagy olyannak, ami valószínűsíthetően bárkivel megtörténhet. egyrészt talán azért, mert ennyi erős, kidolgozott személyiség, a "tipikus jegyeivel" aligha férne meg a valóságban egymás között. a valóságban a sok izgalmas karakter között jócskán vannak azért nyugodtabb, kevésbé meghatározó, még nem kész személyiségek. de itt négy, öt dudás volt egy csárdában.
Tartuffe-ről annyit, hogy szeretek olvasni és elég sokat olvasok. de nála.. visszataszítóbb szereplővel még nem találkoztam a világirodalomban. nyilván létezik ilyen. de olyan mértékű undort váltott ki belőlem, amit még nemlétező embernek nem sikerült. ezért természetesen piros pont jár Moliere-nek. azt vallom, hogy sokszor - nem mindig, de sokszor - mindegy, hogy milyen előjelű érzelmet vált ki belőlünk egy alkotás. váltson ki. és kész. lehet szenvedni profi módon. és örülni silányul. ezt a darabot talán nem szabadott volna színpadra vinni. olvasni jobb volt. irodalom órán két rendezésből is néztünk részletet. az egyikben hozták azt a fajta gusztustalan jellemet, ami leírva is olyan, de úgy éreztem, hogy ez már nézhetetlen. egy színpad kevesebbet bír el, mint egy könyv.
a másikban nem használták a végleteket. és emiatt egy vérszegény Tartuffe-öt láthattunk. nem volt túl hiteles.
szinte minden történetben szükség van szerencsétlenkedő szerelmesekre és ebben a komédiában ez is jól van adagolva. nem egy közhelyes romantikázás lesz Valér és Mariane párosról szóló részekben, hanem valós problémát látunk, józan próbálkozásokkal a megoldásra. szeretik egymást, de nem rendelnek mindent ez alá, és nem teszik önző módon önmagukat a történések fő elszenvedőinek, érzékelik, hogy az ő szerelmük beteljesülésének akadályozása mellett vannak még problémák. valahogy jobban tudtam sajnálni őket mint Shakespeare Rómeó és Júliáját.
Dorine érdekes, szerethető, vicces. titkon mindenkinek ő a kedvence. benne van egyedül bátorság, hogy közölje a közvéleményt, mindemellett tesz is tervei érvényre juttatásáért. ha belegondolok Cleante-ban is van hajlam az igazság kimondására, de valóban Dorine az, akit meg is értenek. Cleante a többi szereplőét meghaladó intelligenciája miatt, kicsit kívülálló is marad.
furcsa volt. főleg, hogy ismerem a szereplőket.