van-volt

Talán ezen a nyáron készítettem a legkevesebb fényképet. Néhány prospektus, vonat és buszjegyek a kézzel fogható emlékek. Nem kell kézzel fogni. Bizonyára úgy lesz, hogy a valóság majd emlékekké olvad és halványul. Színét veszti. Vagy ilyesmi. De egyelőre teljes pompájában látom. Kerek és egész volt, s talán épp emiatt nem jutott eszembe fényképezővel konzerválni a pillanatot. Talán csak ennyit fűznék a dolgokhoz:

Závada Péter:

AUGUSZTUS VÉGÉN

                                 Szabó Marcinak

Már foszlik a fűben a lágy pihepaplan.
Már ömlik a toll a szalon teraszán.
Nagy szárny ma az éj: simogat szakadatlan,
Friss pelyhe lehull, kavarog dekaszám.

Szétrebben a fürge idő, s eliramlik,
Tust fúj, s hazatér, aki haknizenész:
Elhalnak a fákon az esteli sramlik,
Hűs talpam alatt kifehérlik a mész.

Ím, itt ülök újra e parkban a nyárral,
Hol messzire vágy a merész utazó;
Fúvószenekar: koraesti madárraj -
Elszáll: puha szélben a trombitaszó.

Ugyanígy szálltál te is egykor elébem,
Most én vagyok az, ki mohón hazavár,
S míg jössz, muzsikálok a lombok ölében,
Hol balga zenészeit űzi a nyár.

Győrffy Ákos:

A növekvő ősz. A korán reggel ragyogó szőlőszemek, a hegyek, amik ilyenkor közel jönnek, néha már a kertben érezni a tölgyerdő illatát. A minden ok nélküli, hirtelen szomorúság. A vízparton rakott tüzek füstje mozdulatlanul lebeg a folyó fölött. Ahogy az embereket látni ebben a megváltozott fényben. Egy gyerek áll a zöldséges előtt, sír, térdén csak néhány rózsaszín folt maradt a nyári sebekből.