osztálykép.

bamba mosoly a dzsámi előtt. szép sorban állás. kellenek az arcaink a kétévkönyvbe. hátha sikerül megvezetni a következő generációt, hogy bizony mi még mosolyogtunk. mindig is szükség volt hazug emlékekre. olyan távoli ez a pillanat tőlünk. idegen helyen, idegen emberek, idegenül, hidegen, parancsra vicsorítanak. bizony, idegenek. "állj hátra, magas vagy.." két még hatalmasabb közé állok, így biztos jobban mutatok, nem takarok ki senkit. nem tudom miért, de így alakult. közösségünkben természetellenes jelenség a mosoly. úgy ismerjük egymást, mint akik izzadtan a firkált padokra borolunk, mint akik túl sok húskrémes melegszendvicset esznek, mint akik kirúgják a tesiterem üvegét, újfent. mint akiket egyáltalán nem érdekel, hogy ki mit dörmög a hangosbemondóba, mint akik tapsolnak fizika órán. üvöltünk, sírunk, röhögünk, közönségesek vagyunk, fáradtan szenvedünk, és péntekenként mindig visszatér belénk az istenhit. de ennek semmi köze a dzsámihoz, vagy a mosolygáshoz. szeressük egymást. csíz. hazudni bűn?