milenneha

Tegyük félre azt, hogy mit gondolok én, mit gondolsz te, a maják, vagy a hiszékeny médiafogyasztók, akik már hónapok, vagy akár évek óta készülnek a világvégére. Legyen kicsit-nagyon mindegy, hogy miben hiszünk, vagy minek van nagy valószínűsége. Mindezeket a szempontokat hanyagolva én elgondolkoztam azon, hogy mi lenne, ha biztosan tudnánk, hogy egy hét múlva vége. Mindennek vége. A világnak vége. Ha mindösszesen hét nap állna rendelkezésre arra, amit egész eddigi életünkben (ez kinek több, kinek kevesebb) nem tudtunk megtenni, de még úgy érezzük, hogy muszáj. Először az jutott eszembe, hogy biztos leülnék az asztalomhoz, hogy összeírogassam, hogy miket szeretnék megtenni még. Amolyan bakancslista-féleség. Hogy majd csomó, jó búcsúprogrammal meg tudnám tölteni a napjaim. Hogy végre lenne időbeosztásom és egy héten keresztül pontosan, előre megtervezve élnék. Hogy majd jól érezném magam, hogy mosolyognék az utolsó találkozásaim alkalmával, érdeklődve pillantanék körbe az eddig halogatott, de most hipp-hopp betervezett, különleges eseményeken. Aztán nem kellett sokáig gondolkodnom, mire eszembe jutott, hogy ez bizony nem így működik. Nem tudnék semmit sem élvezni, ha ezt tudnám. Valószínűleg, csak sírnék és sírnék, és nem azért, mert ezt gondolom helyénvalónak, vagy hasznosnak az utolsó napokra. Nem gondolom, hogy feldolgozható tény, hogy valaki percre pontosan tudja halála időpontját. A Szilvesztert sem sűrűn bírom pár könnycsepp nélkül, borzasztó a tudat, hogy az ujjaimmal számolni tudom a végét. Hogy érzem a pillanatot. A pezsgőspoharak fájdalmas koccanása egybeforr az éjfél elütésével. Ha tudnám, hogy mikor van vége, nem biztos, hogy bírnám a végéig. A szeretteim karjai közt és a barátaim vállán zokogva hallgatnám, ahogy ketyeg az óra. Garantált tébolyda.
Vajon lenne-e iskola? Vagy munka a munkahelyeken? Ügyelet a kórházban? Megbénulna a közlekedés? Hisz a pilóta is a családjával akar lenni a végső időkben. És nyilván az az ember is szívesen hazalátogatna, aki Angliában dolgozik évek óta, de a szülei és barátai Magyarországon élnek. Na, akkor ki engedjen?
Az aznap születő gyermekek? Az ötös lottó aznapi nyertese? Megpróbálná elkölteni gyorsan a pénzét?
Veszekednénk? Ennénk? Fürdenénk? Mosnánk fogat? Adnánk tápot a kutyának? Néznénk az időjárás jelentést? És olvasnánk híreket? Hagynánk, hogy ránk robbanjon a világvége, vagy kiszállnánk a játékból már előbb? Imádkoznánk-e? Bíznánk-e? Hinnénk-e? Szeretnénk-e?

Megkérdeztem apukám, hogy mit tenne, ha tudná, hogy egy hét múlva világvége.
Azt mondta, hogy ez már az. Csak jól álcázza magát.